klifót havi archívum

Negyvennyolc órával az incidens előtt

Posted in a.szökevény, novella with tags on február 18, 2013 by Coralio

„Ablakodon kívül ott egy nagyváros van
Tombol a szél, s a távolban az égre lobban
A hajnal…”
– Bonanza Banzai

[TÖRÖLVE], szökevény

Ha a könyvesbolt és az örvény volt a történetem kezdete, akkor kétségtelen, hogy az igazi megmérettetés a Lánchíd-incidenssel indult. Jó kis társaságot szedtem össze Csepel és Lágymányos klubjaiban. Még pár rózsadombi gazdaggyerek is volt köztük, intézeti esper-igazolvánnyal meg mindennel. Esper iskolába jártak a Csatárka úton. Mi, afféle pórnépként félig lenéztük őket amiért lefeküdtek a hatalomnak, félig irígyek voltunk, de a dolog mindig megmaradt a jó hangulatú szúrkálódás szintjén. Afféle törvényen belüli törvényenkívüliek voltunk, mint a motorosbandák a végtelen amerikai országutakon. Kirándultunk, bicikliztünk, ittunk és drogoztunk. Jó év volt. Nagyon jó év. És ismét május lett.

***

Az első ösvényen jobbra. Porladozó betonlépcsőkön kapaszkodom, az erózió és a növényzet már rég kiszabadította az acélszerkezetet. A rozsdás vaskorláton apró, hófehér rovarok ülnek, szárnyacskájuk háztetőként borul a hátukra, és nyári hópelyhek gyanánt emelkednek a levegőbe ahogy elhaladok mellettük. Felérek. A fák és bokrok elmaradnak, ahogy a meredek domboldal síkba fordul. A háztető-szárnyú rovarok felhőben zsongnak körül, a talpam alatt méregzöld aljnövényzet és moha, mintha az élet a föld alól zubogna fel.

Egy keskeny betonúton túl hatalmas épületegyüttes áll. Zsaluzott beton, praktikus és puritán. Talán kórház vagy rendelőintézet. Messziről vonzza a tekintetet. Az jut eszembe ahogy a baljóslatú szerkezet felém emelkedik, amikor régen számítógépes RPGkkel játszottam, és mindig előre lehetett tudni, hogy a pálya melyik részén fog történni valami, hogy hol vár a főgonosz. A budai esperek nodális pontnak hívják az ilyet.

A kitört üvegű alumíniumportál nyikorogva enged, ahogy benyitok az aulába.

– Éljen a navigátorunk! Szép volt fiú! – tapsol Zoli. Magas, vékony srác biciklis szemüvegben és olajos pólóban. Pár hasonszőrű haverja állja körül, akik közül talán kettőt láttam egynél többször. Nagy részül nehéz hegyibiciklire támaszkodik, Zolit is beleértve. Mindannyian bólogatnak. A kórházi aula ablakain éles napfény tűz be, a sarokban poros kólaautomata áll. Az épület minden porcikáján elhagyatottság és idő ül.
– Gondoltam hogy nem vagy akármi, de ez mindenen túltesz amit eddig láttam – suttogja Linda. Arabos arcvonások, hosszú fekete haj. – Négy konzekvens nodális pont fél óra alatt, szálvesztés nélkül. Ez jobb mint az Intézet legjobbja.
– Múlt hét óta ebben már nem lehetünk biztosak, Lin – vág közben Zoli.
– Oké akkor jobb mint az intézet két héttel ezelőtti legjobbja. A mostaniba hadd ne gondoljak bele.
Zavartan nevetgélve sétálok be a terem közepére. – Na, de megcsináltam, ugye? Akkor most már igazán kitálalhatsz, Linda. Mi a terv? – A biciklisek változatlanul mosolyognak, de bólogatva néznek ők is a lány felé.
– Azt mondtad ha szerzünk navigátort akkor elmondasz mindent.
– Az Intézet a múlt héten túl messzire jutott. Nekünk is emelni kell a tétet, különben kiesünk.
– Azaz…?
– Volt egy fura csaj Erzsébeten. Gyöngyvérnek hívták. Hívják. – Linda lesüti a szemét, ahogy tovább magyaráz. – Az Intézet elfogta. Nem gondoltam hogy emiatt aggódni kellene, de akkor még nem tudtam, hogy Tiának odaát Gyöngyvér a lova volt.
– Lova?! Mivan? – Zoli haverja nevetve ül le a bicikli mellé. – Eleve ki az a Tia?
– Fogalmazzunk úgy, hogy osztoztak egy testen. És Gyöngyvér volt alul. Tia ismeri az összes gyenge pontját. Ez a ló dolog olyan, mint amikor szinkronicitásban vagy valakivel. Szép is tud lenni. Az övék nem volt az. Legalábbis a vége felé nem.
– De ki az a Tia?
– A barátnőm. Volt barátnőm. Exem. Nevezd ahogy akarod. Egy zseni. Négy nodális pont szálvesztés nélkül negyven perc alatt.

A váróterem csendbe burkolózik egy pillanatra. – Az nem rossz – visszhangzik halkan.

– Annak idején, a szingularitás alatt beállított hozzám két CD-vel. Hogy ő most japán Windowst fog installálni a gépemre. Egy nyolcbites grafikájú játék kedvéért. Azt mondta hogy írjak róla olvasónaplót neki, és majd meglátom.
– Tudtál japánul?
– Nem zavarta hogy nem. Azt mondta jobb is így.
– És, írtál?
– Mire elkészültem, három óra alatt ment a négy nodális pont a klifótban. Minimális szálvesztéssel.

Fél pillanatnyi csend.

– Nekem is odaadod azt a játékot?…
– Ha még megvan. De ezt csak azért mondtam el hogy tudjátok ki az ellenfél. Ő is olyasmi mint te, Navigátor – fordul felém. – Csak összeszedettebb. Jobban a helyén van a feje. Sokkal jobban. Ami meg Gyöngyvért… Szunyát illeti, ő az igazi para. Gyanítottam, hogy matsuei lehet, de most már egészen biztos vagyok benne. Tia feltörte a lányt. Az övék. Azt meg hadd ne magyarázzam mit jelent ez nekünk.
– Baz. – Láthatóan mindannyian értik. A budaiak mindenképp. Én nem.
– De, talán elmagyarázhatnád.
– Egyelőre van némi hatalmi egyensúly az intézet és a szabad esperek közt, de ami a kami no matsuei-t illeti, az intézet messze, messze előttünk jár tudásban és lehetőségekben. Na most ehhez vedd hozzá hogy ténylegesen van egy matsuei-jük. Ha hagyjuk, hamarosan uralni fogják a világot, és mindannyiunkat.
– És mi mit tudunk tenni?
– Mindjárt rátérek arra is…

Visszatekintés

Posted in a.szökevény, novella with tags on október 17, 2011 by Coralio

„Stay with her, lay with her, carry her high
Swear an allegiance to things you can’t hide
She will find us again
She will bind us again
Lies won’t blind us again
Heavens bow to her reign
Once again…”
– Ghostfire

[TÖRÖLVE], szökevény

Sokat gondolkodom azon, hogy hol és mivel is kezdődött minden. Már jóval a 2006-os szingularitás előtt, ez egészen bizonyos. Van pár szereplő és minta, ami vissza-visszatér, akármerre is járok.

Ő is… Vele akkor találkoztam először, amikor egyszer eltévedtem a „Labirintusban”. Klifótban. Akkor, 2000 táján nem volt se Intézet, se erzsébeti incidens, se semmi. Klifót viszont volt, bár kevesen ismerték. Én ismertem, pedig alig voltam több gyereknél. Szóbeszédből, városi legendákból, a készülő szingularitás árnyaiból, amelyek kutató csápokként kúsztak be hálószobákba, tömjénillatú teázókba és sötét szórakozóhelyekre.

A Várban sétáltam, és a kihalt utcákon kerestem létem szilánkjait… egy alkalommal az önvizsgálat transzában elveszve lesétáltam egy lépcsőn, ami igazából nem volt ott.

A Klifót furcsa hatással van az emberre. Aki odabent eltéved, nem csak a kiutat veszíti el, hanem önmagát is, mintha egy kísértő álomba csöppent volna. Máig nem tudom, hogy hogy találtam vissza. Emlékszem, egy várfalról lenézve láttam a Dunát, hidak nélkül, Pest tornyait olyan gyönyörűnek és mesebelinek, amilyenek csak egy költő képzeletében lehettek valaha is. Hosszan bolyongtam a macskaköves utcákon, míg egy – a valóságban tán sosem létezett – középkori várkapu beugrójában csalogató fényeket és emberi élet hangjait hallottam.

A kapu alatt apró könyvesbolt bújt meg, óarany izzófénnyel megfestett polcok roskadoztak megannyi könyv terhe alatt. A pultnál öreg, szakállas antikvárius ült csuhában és vastag szemüvegben – egy fekete talárt viselő, hollóhajú, kortalan férfivel beszélgetett visszafogott, bizalmas hangon. A polcok közt pedig egy magas, tizenhat év körüli szőke lány válogatott, oda-odapillantva a hollóhajúra.

Máig emlékszem a várakozásteli melegségre, amely feszítőn áradt szét a szívemben és a testemben, a nodális pont sorsfonalak lüktetésétől terhes és nosztalgikus levegőjére. Olyan érzés volt, mint szerelmesnek lenni. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy átléptem a küszöböt. Érkezésem csak a lányt zavarta meg, aki felnézett, majd elgondolkodva tette vissza a kis, piros textilkötésű könyvet, amiben addig el volt merülve. Érdekes jelenség volt, ruhája egyszerre tűnt praktikusnak és nőiesnek, barna, zöld és borostyán színei pedig önkéntelenül is érintetlen karsztokat és mohos forrásokat juttattak eszembe. Szórakozottan átsétált egy polchoz fekete kísérője mellett, és ott folytatta a böngészést.

Kíváncsiságból kivettem a könyvet, amit előttem tett vissza a polcra. A borítóján ismeretlen jelek sorakoztak, de amint rápillantottam, hangyákként futott szét az írás, hogy latin betűkké álljon össze: Moylen Lemoir – ennyi állt csak a borítón. Ahogy felütöttem, ismét megcsodálhattam, ahogy az írás világos magyar szöveggé formálódik.

***

– Len, neked mi az álmod?
– Furcsákat kérdezel. Befejezni az iskolát, hogy ne ugráltassanak folyton. – A fiú szórakozottan dobta hátra a nehéz csuhát, ahogy leült.
– Nem úgy értem. Úgy igazából, amit tényleg szeretnél.
– Nem tudom mi az. Muszáj hogy legyen? Neked van?
– Igen. Van. Egy olyan világról álmodom, ahol újra teljes erejéből ragyoghat a nap, és feltámadhat a szél.
– Hallottam hogy a nemesek furcsák, de te messze túlteszel az átlagon. Hiszen most is süt a nap…
– Én meg hallottam, hogy a halandók buták, de te túlteszel mindegyiken. – A lány sértetten merült el újból a hatalmas fóliáns tanulmányozásába.
– Ne haragudj… Tudod mit? Ha ez megvígasztal, akkor te leszel az álmom. Egyszer oszd meg velem a tiédet, és ketten megvalósítjuk.
– Esküszöl?
– Esküszöm.

***

– Szomorú a vége.
– Tessék? – A könyv lapozgatása közben észre sem vettem, hogy a hollóhajú mögöttem áll.
– A történet vége. Bár van némi hősi romantikája.
– És ezt miért mondtad el nekem?
– Mert te is olyannak tűnsz aki képes ilyen hülye esküket tenni. – A férfi felnevetett. Így alig tűnt többnek húsznál.
– He?
– Ha igazán őszinte akarok lenni… – Mutatóujját gondolkodón végighúzta a száján. – Talán a régi önmagamra emlékeztetsz…
– Ööö… köszönöm…

Közben a lány már az utcán topogott, láthatóan türelmetlenül.
– Gyere már Taai, azt hittem végeztünk! – integetett az ajtóban, fel-le ugrálva, szőke hajfonatai lobogtak a szélben.
– …vajon hányszor kell még elmondjam neki, hogy a nevem nem Taai… – sóhajtotta a férfi lemondóan, különösebben nem címezve senkinek a mondatot, majd kifelé menet még visszafordult felém.
– Vigyázz magadra. Egyszer talán még találkozunk.

Őt nem láttam azóta – annyit tudok csak róla, hogy miként nem hívják. A lánnyal viszont még többször hozott össze a sorsfonalak örök tánca.

Talán itt kezdődött minden, hogy évekkel a szingularitás előtt beléptem a Klifótba, és egész emberként tertem vissza onnét. Kevesen mondhatják ezt el magukról. Máig nem tudom, hogy mi lett volna ha akkor megveszem azt a könyvet. Nem volt drága sem.

Talán akkor kezdődött, amikor kiskamaszként – bevállalom, csajozási szándékkal – csatlakoztam egy kis okkult csapathoz, talán egy évvel a fenti incidens előtt. Éjfélig vízipipáztunk a Margit-sziget fái közt, és IRC-n cseteltünk furcsa nevű csatornákon, a betelefonálós Internet mágikus hálóján…

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy akkor kapcsoltak a dolgok magasabb sebességbe, amikor a Dél-Pest negyedeit kísértő térörvény elnyelte a nővéremet.

Egy házibuliban történt, még Erzsébet lezárása előtt, a már említett kis körünkkel gyűltünk össze, hogy tűzhelyként üljük körbe a Playstationt, és távoli világokról, idegen valóságokról beszélgessünk. A legtöbbünk frissen ébredt esper volt, úgy éreztük, mintha egy új világ nyílt volna meg előttünk, ami csak a miénk, ami értünk él. Önfeledten gyűrtük a játékokat, és egyszerre merültünk el a fantázia és az emlékek tengerében. Én az ágyon ültem, a többiek a gép előtt a szőnyegen.

Máig emlékszem, ahogy a szoba közepén meggyűrődött a tér, mintha délibáb szállt volna fel, és a következő pillanatban már egyedül voltam. Hallottam történeteket az örvényről, hogy a „Labirintus” legmélyére nyílik, és hogy akit elnyel, az soha többé nem kerül elő… Bevallom, mindig kételkedtem a pletykák igazságában. Még a Klifótban tett kirándulásomon is gyakran tűnődtem el, hogy nem álom volt-e. Mindig valaki valakije látta csak. Most viszont ott ültem az ágyon, kezemben a Playstation vezérlőjével, egyedül a szobában, ahol azelőtt még öten voltunk.

Az ablakban furcsa madár ült, borzos tollazattal és kampós, flamingószerű csőrrel. Gyanúsan nyújtogatta hosszú, kopasz nyakát, és egyenesen engem bámult hatalmas, rezzenéstelen szemével. Emlékek rohantak meg. Azt hiszem egy kicsit bepánikolhattam.

A többiek eltűnését, ahogy az épületet ért szerkezeti kárt is leírták mint megmagyarázhatatlan jelenséget. Egyenruhás és laborköpenyes emberek jöttek, méricskéltek, nézlődtek, majd megvonták a vállukat és távoztak. Úgy döntöttem, nem hagyom annyiban a dolgot.

A későbbiek ismeretében talán dönthettem volna jobban is…

Menedékház

Posted in a.szökevény, novella with tags , on október 5, 2011 by Coralio

„…rég volt,
S most ismét jó lenne
Az a néhány tegnapi perc”
– Eleven Hold

[TÖRÖLVE], szökevény

„Menj fel busszal a Normafáig. A protokollt elvileg tudnod kell. Talán már észrevetted, hogy a mezőn a fák közt kibelezett lámpaoszlopok állnak. Ha helyesen léptél be, az átjáró megnyílik, és a lámpák égni fognak. Kövesd őket, utána már tudni fogod merre kell menj. Jó utat, vándor.”

Novemberi alkonyat volt, az a bizonyos rövid, mágikus idő naplemente után, amit a profi fényképészek „kék óraként” emlegetnek, és mindennél értékesebb a számukra. Lefelé bandukoltam a domboldalban, évtizedek óta halott lámpákból csordogáló aranyszín fénytócsákon át, és azon járt a fejem, hogy semmi, de semmi nem változott azóta, amikor gyerekként betévedtem a Klifótba – igaz akkoriban még „labirintusként” ismertem… Most is magamat kerestem egy rég elabortált teremtés szilánkjain. A bújkálás az Intézet és a veszprémi Kabal elől másodlagos, akár irrelevánsnak is mondható.

Mire az élőholt lámpák elmaradoztak, az égbolt is éjbe fordult, és elfogyott a lejtő a lábam alól. A lejtőt átszelő betonút mellett kidobott ülésgarnitúra meredezett a szalagkorlát árnyékában – dohos mohaillat csapta meg az orrom, ahogy kimásztam mellette a nedves aszfaltra. Elindultam az út szélén, és feltekertem a hangerőt az mp3 lejátszómon.

Kevés egybefüggő emlékem van a bolyongásomról a domboldalban. Titokzatos, keskenyablakú kőházak és leponyvázott, vén autók szegélyezték az utamat, itt-ott pedig hatalmas, gazzal benőtt kertek nyíltak, kopott, törött kövezettel és rozzant épületekkel, amik valaha üdülők, sportközpontok vagy éttermek lehettek.

Többször is eszembejutott a térkép, ami félig legális kutakodásaim eredményeként jutott a birtokomba. Az Intézet műholdról megmérte a tér entrópia-kapacitását az egész ország felett. Itt a legmagasabb. Itt a leghatalmasabb, a legiszonyatosabb, és egyben leggyönyörűbb a Klifót. És én olyan mélyre merészkedtem, ameddig kevesen jutnak el – talán csak a környék örökké mosolygós, titokzatos esperei tartanak illegális bicikliversenyeket errefelé.

Furcsa, hogy ha esperekről van szó, mindenkinek Dél-Pest gettói jutnak eszébe. A város szebbik felének is vannak titkai… Hajaj, de még milyenek. Csak hát mint egy igazi úrihölgy, a vén Pilis sem enged ki semmit a hálószoba homályából, ami a polgári közönség ízlése szerint nem való a nappali fénybe.

A nedvesen fénylő aszfaltot már rég magam mögött hagytam, lépcsőkön, keskeny erdei ösvényeken és erdészeti utakon át követtem a belső iránytűt, ami csalhatatlan biztonsággal vonzott egy meghatározott cél felé. Végül a földút kopott vaskapuba torkollott, mögötte gazzal felvert tollaspályák, törött szalonnasütő pár vén fa árnyékában, és egy hatalmas, üveg tolóajtós közösségi pavilon, sosemvolt úttörőtáborok és erdei iskolák emlékeit ébresztve bennem.

Amire viszont egyből felfigyeltem, hogy a talán tőlem is idősebb higanygőzlámpák mind égtek, és az épületből is neoncsövek fénye vetült a sportpályákra. A bejárattól nem messze öreg ipari áramfejlesztő mormolt megnyugtató baritonnal.

A pavilon előtti árnyékból egy sötét alak bontakozott ki, és felém sietett. Alacsony, kócos hajú lány volt, olyan pulóveres bölcsész fajta. Másfél méter láncot tekert le a vén kapuról, hogy végre kitárhassa, és a nevemen köszöntött.

A régi, igazi nevemen, amin senki nem szólított több, mint hatszázötvenezer éve.

Beléptem.

Éjjeli hajsza

Posted in lakatos.istvan, novella with tags , , , on szeptember 25, 2011 by Coralio

Lakatos István, vámpírvadász

Természetesen tisztában voltam vele, hogy az Árpád és a Deák Ferenc közt nincsen utca. Napi rendszerességgel járok arra, túlságosan belémvésődött már az egész környék ahhoz, hogy a drogra, a vadászat izgalmára vagy az aznapi megrázkódtatásokra fogjam. Pontosan tudtam, hogy mibe lépek bele, amikor a csaj eltűnt egy utcasarkon, aminek ott sem szabadott volna lennie, én pedig gondolkodás nélkül utánavetettem magam.

A sarkon befordulva természetesen már sehol nem volt a vérszopó. Az utca kihalt volt, és szinte betegesnek hatott a higanygőzlámpák sárgás fényében. Kinyúltam a pszichés nyomok után, ahogy az intézetben tanítottak – nem tudtam eldönteni, hogy a lány előlünk menekült, vagy valami felé futott, de lábnyomokként hagyta maga mögött a zavarodottság, éhség és fájdalom foltjait. Én meg csak rohantam utána tovább az omladozó bérkaszárnyák és kihalt kocsmák rengetegében.

– Isti, hol a kurva szarban vagyunk?! – szakított ki Karesz a zsákmányűzés transzából.
– A pokol kibaszott tornácán, bazmeg. Nem semmi ez a csaj – vágtam oda két lélegzetvétel közt, anélkül hogy megtörtem volna a tempót.
– Ez most komoly?!
– Nem bazmeg, jókedvemben szivatlak. Gondolom te is hallottál már a klifótról. Jártál a képzésre, nem?
– Akkor… Szóval ez… bazmeg…

Karesz reakciója érthető volt. A klifótról legtöbbször az hangzott el a képzésen, hogy véletlenül se menjünk be. Valami szabály is van rá, hogy akit rajtakapnak, hogy bejárkál, azt félmillió forintig lehet büntetni, bár olyanról még nem hallottam hogy alkalmazták volna. Ide csak az őrültek és a nagyon profik lépnek be. Simán el lehet tévedni idebent, és olyankor az éhhalál egyike a kedvezőbb kilátásoknak.

Kihalt kocsmák és klubok szegélyezték az utunkat, lilás-kékes hangulatfényeket vetítve az úttest betonjára. A klifótban a legritkább esetben találkozol csak emberrel, mégis minden olyan, mintha mindenki öt perce ugrott volna fel – még parázsló csikkek a hamutartókban, félig megivott pohár sörök, kihúzott székek… Lefogadom, hogy még érezni lehetne valakinek a testmelegét az ülőkéken, na nem mintha kedvem lett volna ténylegesen kipróbálni.

– Isti, az szerinted mi akar lenni? – mutatott Karesz egy jókora, neonsárga festékszóróval felfújt szimbólumra egy garázsbejáró mellett. Egy fejjel lefelé álló, háromkarú embert idézett. A Varjak titkos graffitinyelvéhez tartozott, aminek az alapjait még Réven verte belém.

– Azt jelenti, „ha bemész, azt fogod kívánni bárcsak ne mentél volna”.
– Így, szó szerint? – Karesz hangján szinte hallani lehetett a lesápadást.
– Így, szó szerint.

A második kereszteződést hagytuk magunk mögött, és egyik sem a valóságos Csepelhez tartozott. A bérkaszárnyákat közben felváltották a földszintes házak, a lila neonnal megvilágított klubokat pedig az olcsó sörözők, ahonnét hosszú éveket megélt, kormos izzók remegő fénye csapott ki az utcára. Hangos csörömpöléssel egy piszkosfehér Lada húzott el mellettünk.

– Isti, mi a fasz volt ez?!
– Honnan a picsából tudjam? – Ami azt illeti, még csak kedvem sem volt belegondolni. Az utcák üressége, a város zajának teljes hiánya eddigre már kellőképp berágta magát a fejembe, és semmit nem kívántam jobban, mint hogy minél előbb újra valódi talajt érezhessek a lábam alatt.

A nyomok jobbra vezettek, egy keskeny gyalogúton. A folyondárral benőtt lámpák vibráló ragyogásában alig lehetett kivenni a műkő járólapokat az elvadult aljnövényzet közt. Kétoldalt kihalt kertek, végtelen szegénységről és pazarló jómódról árulkodóak, hol kerekek nélküli Trabanttal, felhalmozott fémhulladékkal, fej nélküli játékbabával a koszos homokozóban, hol pedig formára nyírt tujaligettel és fekete tükörként ragyogó úszómedencével a szőnyegpázsit közepén.

A nyomok sűrűsödtek, úgyhogy az eszeveszett rohanásból lopózásra váltottunk. A távolból hangok szűrődtek felénk, és pár száz méter megtétele után egy bokor takarásából szemügyre vehettük a forrásukat.

Egy apró, kör alakú téren, kovácsoltvas lámpák közt állt a szopósszájú vámpír csaj, és a valkűröm is. Ez őszintén ledöbbentett, nem néztem volna ki belőle, hogy képes a klifótban navigálni – úgy látszik nem csak üres önfényezés volt, amit a képességeiről mesélt…

Ami igazán meglepett, hogy nem ketten voltak. A valkűr egy tizenéves-forma, szőke fiúcskát vezetett pórázon. Hatalmas, kifejezéstelen szemei voltak, és hófehér, zsákszerű ruhát viselt. Kevés kétségem volt afelől, hogy milyen célból hozta…

Intettem Karesznak, hogy fedezzen, csőre töltöttem a szigonyvetőt, és a fegyvert célra tartva kiléptem a rejtekemről.
– Eddig és ne tovább. Lépjetek el a gyerektől.
– Te… te ezt nem érted! Innia kell, csak úgy tudja megőrizni magát! – kiáltotta felém a valkűröm. Valóban, a szopósszájú lány határozottan nem volt önmaga. A szemei vörösen ragyogtak, és dühben égve bámult rám. Én voltam az egyetlen dolog, ami közte és a táplálék közt állt.
– És még ti cigányoztok. Én legalább nem iszom az ártatlanok vérét.
– A fiú nem hal meg. Mindig csak annyit iszik belőle, amennyi szükséges. Ráadásul ez önkéntes dolog. – Alkudozás. Ezt szeretem. A célratartott fegyver határozottan az én javamra billentette meg a játékteret. Megpróbáltam kihozni a helyzetből a maximumot, mert egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ténylegesen el is találnám. Egyszer már láttam hogy hogy tud mozogni…
– Önkéntes, mi? Akkor az mire kell? – mutattam a póráz felé a fegyverrel.
– Ez az ősi hagyomány!
– Még hogy ősi… – Alighanem tényleg „önkéntes” volt a dolog, tizenöt évesen könnyen előfordul az emberrel, hogy némi szex reményében a lelkét is eladná az ördögnek. Ettől függetlenül nem állt szándékomban ennyiben hagyni a dolgokat, pláne hogy a fiú üres arckifejezéséből és az állán lefutó nyálcseppekből arra kellett következtessek, hogy nincs abban az állapotban, hogy felelős döntéseket hozzon.
– Ha nem ihat, végleg elveszíti önmagát! Téged is meg fog ölni, és ő is meghal! – sikította a lány teli torokból, türelmét veszítve. – De különben is, te beszélsz?! Hogy lehet valaki képes érző lények levadászásából élni?! Ő legalább küzd a benne élő szörnyeteg ellen, és épp miattad áll vesztésre!
– Hidd el, kurvára nem akartam ezt az egész szart. A démon barátnőd volt az, aki majdnem kiharapta az öcsém ütőerét. Azt hiszed szeretek a kibaszott klifótban klapancsírozni éjnek idején? Engedd el a gyereket, és lépj hátra. Elkísérlek titeket egy intézeti ügyeletig. Ha egy vámpír önként jelentkezik kezelésre, akkor nem veszíti el az emberi jogait.
– INTÉZET, MI?! Ismerem a rohadt kurva intézetet nagyon jól, és ha van hely ahová soha nem vinnék senkit aki fontos nekem, az az intézet! Ott csak kísérleti nyúlnak nézik az embert! Téged sem tartanak többre, elhiheted nekem! Fél évemről nem tudok számot adni miattuk! FÉL ÉV! FEL TUDOD FOGNI?! Hogy július után egyből DECEMBER JÖN?!
– Mondjak neked valamit? Őszintén leszarom. Engedd el a kibaszott gyereket. Itt rohadjak meg ha hagyom hogy… – A szó a torkomon akadt, ahogy a teret szikraeső borította el, majd aláhullt a teljes sötétség.

Fedezékbe vetettem magam, de előtte leadtam pár lövést abba az irányba, ahol a vámpír csaj volt még a villanás előtt. Szárnyak suhogása, halk emberi neszek, a talaj durva tapintása és Karesz éktelen káromkodása – ennyi volt a világom arra a pár másodpercre, ami alatt a szemem alkalmazkodni tudott a holdfényhez.

A tér üres volt, de az egyik utcából még egyenetlen lépések visszhangzottak – a távolban ki tudtam venni a valkűrömet, amint vállán cipeli a tehetetlen fiút. A vámpír sehol. Ezek szerint ivott. A szárnysuhogás visszhangzott a fejemben: Tud repülni a büdös kurvája. Az C kategória… Vérdíjban öt kibaszott millió forint, alaphangon. Persze már esélytelen megtalálni, hacsak…

Felrángattam Kareszt, és a szőke nyomába eredtünk. Meg akartam menteni a gyereket, arról nem is beszélve, hogy ő volt a kulcsom ötmillió forinthoz. Lopózva követtük a lányt sarokról sarokra, sötét sikátorokon és túlvilági fényben úszó sugárutakon keresztül – nem volt nehéz, a gyerek cipelése lelassította, és az érzelmi nyomok elrejtésére sem fordított túlzott figyelmet. Talán észrevette hogy követjük, talán nem, a nyomaiból úgy éreztem, már kevéssé érdekeltük így, hogy a barátnőjét biztonságban tudta.

A klifótból kilépni olyan érzés, mint amikor egy hosszú séta után ismerős környékre érsz, ahol nap mint nap meg szoktál fordulni. Először a hangok változnak meg, utána felismersz egy-két épületet a távolban, végül ott találod magad valahol a városban – esetünkben a HÉV végállomásánál –, élő emberek között.

Rongyos csöves ült az egyik padon, és minket nézett. Sosem tudtam elképzelni, hogy az egyszerű emberek miként élik meg, ha valaki mellettük lép ki. Talán az ő szemszögéből is csak jöttünk valamerről. A klifót hajlamos összevegyülni a valósággal a ki-, és bejáratok környékén.

Kedvem támadt letérdelni és megcsókolni a halandó világ földjét, de inkább nem vesztegettem az időmet. Pár sarokkal odébb célba is értünk. Egy földszintes ház bejáratában álltak, a fiú ingatagon ugyan, de már magához térve. Látszólag búcsúzkodtak. A valkűröm szemérmeskedés nélkül, birtoklón lesmárolta a fiút – kénytelen-kelletlen eszembe jutott, hogy milyen jól csókolt –, majd futva eltűnt a csepeli éjszakában. Nekünk viszont itt volt dolgunk.

Tíz-tizenöt percet vártam miután a fiú bement, majd ruháimat és hajamat rendezgetve az ajtóhoz sétáltam, és megnyomtam a csengőt.
– Igen? – szesztől érdes, középkorú női hang szólt ki a résre nyitott ajtón.
– Halenti Intézet, független operatív – felmutattam az igazolványomat is, a nyomtékosítás végett – Az ön… fiával?… szeretnék beszélni…
– Úgy érti az unokám? Csinált valamit? – kérdezte azon a rezignált hangon, ahogy csak középkorú, kiégett nők tudnak gyerekekről kérdezni. – ÁROOON, EGY RENDŐR KEREEES! – kiabált be a házba.
Heh… rendőr… Ez egyfelől jól esett, másfelől viszont kellemetlen emlékeket ébresztett bennem. Ha rajtam múlott volna, még mindig az állományban lennék, de voltak páran akiknek nem tetszett, hogy egy cigány színötösre végezte a rendőrtisztit… Na de ez másik történet.
– Nem tűnt fel önnek hogy a fiú furcsán viselkedik, vagy beteges lenne?
– Nem, miért? Csak nem drog?! – kérdezte a „gondos” nagymama elkerekedett szemekkel. Kedvem lett volna leüvölteni a fejét. Ehelyett Karesz jelent meg a ház mögül, a gyerekkel. Még jó hogy ketten voltunk.

Elmagyaráztam a „hölgynek”, hogy a fiút elkísérjük egy ügyeletre, és pár napig valószínű bent fogják tartani. És azt is hogy nem, nem drog. Sok ilyen emberrel találkoztam már. Mintha nem akarnák felfogni, ami a világban történt. A szingularitás, az esperek, vámpírok, mindezt kizárva megpróbálnak úgy tenni, mintha semmi sem változott volna 2005 óta. Ha nem megy, akkor rásegítenek némi szesszel. Valahol meg tudom persze érteni, de ettől még megvetem őket. Ha gyerekeik vannak, akkor duplán.

Adtam a nőnek pár elérhetőséget, meg kitöltöttem némi papírmunkát, főleg a hivatalos látszat miatt. A srác mindezek alatt egyetlen szót sem szólt, csak nagy, rémült szemekkel nézett bele a világba.
– Hidd el fiam, jobb így. Nem éri meg egy punciért eldobni a lelked – próbáltam megtörni a hallgatást a legközelebbi kirendeltség felé menet, mindhiába. Ugyanazzal a lemondó, üres tekintettel jött velünk, ahogy a klifótban, azon a téren várta, hogy a vámpír igyon belőle. Reméltem, hogy még rendbe fog jönni. Sajnos láttam már az intézetben, hogy hosszú távon mi marad a hozzá hasonlókból.

A csepeli ügyeletet nehéz eltéveszteni. A zöld-fehér tábla és a koszos ablakokon kiszűrődő neonfény a környék legvilágosabb pontjává emelik. Akár otthonosnak is nevezhetném, ha nem rázna ki a hideg az egész intézettől. Az évtizedeket megélt, alumínium ajtón belépve egy kövérkés laborasszisztens fogadott minket.
– Andrea bent van? – kérdeztem. Akár fel is vehettem volna a tízezer forint jutalmat, ami a fiú megmentéséért megilletett, de nekem nagyobb összegek jártak a fejemben, azokhoz pedig egy bennfentes kellett. Egy bennfenntes, aki jön nekem eggyel.

Andrea magas, vöröshajú lány volt, hatalmas mellekkel. Nem egyszer félreléptünk már együtt, de valahogy az alkalmi szexnél sosem jutott messzebb a dolog… A kapcsolatunk inkább szakmai volt, én értékes tesztalanyokat hoztam neki, ő meg néha besegített bentről.
– Szíja Istii! – viharzott elő, a szokásos letörölhetetlen mosollyal az arcán. – Mi jót hoztál nekem? Á, szíjaa Karcsiii! Jól vagytok? – fordult az öcsémhez.
– Vámpír befolyása alatt áll… Arra gondoltam megpróbálhatnátok rendbetenni…
– ÁÁÁ DECUKIIII! Hogy hívnak?
– Hagyd, nem beszél. – kezdtem, de a fiú alig hallhatóan eldünnyögte, hogy „Áron”. Na mondjuk én is beszéltem volna a helyében, ha ilyen nő kérdezi…

– Rögtön kérnék is egy szívességet – suttogtam Andi fülébe úgy, hogy a kövér kollegina véletlenül se hallja meg –, ugye van itt egy PKSS-etek.

A lány szeme egyből kitágult és csillogni kezdett. Megragadta a kezem, a másik kezét a fiú vállára tette, és késedelem nélkül az épület belseje felé vezetett. Egészen puha, enyhén nedves keze volt. Végighaladtunk a hosszú földszinti folyosón, ahonnét az irodák nyíltak. Általában itt szoktam elintézni az ügyeimet az intézettel. Maguk a laborok a pincében voltak berendezve.

– Alig vártam már hogy rádtehessem a kezem, Isti – közölte Andrea a szokásos vidám hangján. – Aztán nem félsz tőlem? Egyedül a PKSS-ben… Bármi megtörténhet…
– Ami azt illeti, nem mondom hogy nyugodt vagyok, de nagy összegekől van szó.
– Á, már értem mit akarsz a PKSS-szel. Huszonöt százalék. És most te jössz nekem eggyel.
– A huszonöt százalékon túl?!
– Simán. Mindenképp kellek neked, szóval én szabom az árakat. A mostanin túl öt alkalom a PKSS-ben, az én kedvemért. Egyenként három-hat óra lesz. A disszertációmhoz.

Belegondolni is rossz volt. Sajnos kénytelen voltam elismerni az igazát: ha ő nem segít, baszhatom az ötmillió forintomat, és ma is üres kézzel megyek haza. Egy C kategóriás vámpír pedig vígan éli világát a városban.

A PKSS egy eldugott, kis laborban volt beüzemelve. Bár sokat hallottam már róla, most láttam először a saját szemeimmel. Egy masszív, rozsdamentes acél ágy, és egy mozgatható, kupolaszerű elem, ami lecsukva az alany majdnem teljes felsőtestét eltakarja. Hozzá kábelrengeteg, többféle elektróda és orvosi szonda, amik közül nagyjából az EKG és a vérnyomásmérő volt ismerős. Mindez egy akkora számítógépre kötve, mint egy kisebb hűtőszekrény.

– Nyugi, minden rendben lesz – suttogta a fiúnak, miközben besegítette a gépbe. Enyhe rossz érzéssel néztem, ahogy rácsukja a kupolát. Megfordult a fejemben, hogy talán még veszélyesebb démon kezébe adtam a gyereket, mint akitől elvettem. – Te csak ülj le. Gyorsan meglesz, utána te jössz. – fordult felém a lány, miközben bekapcsolta a rendszert.
A szobát megtöltötte a hűtőventilátorok halk susogása. A fiú lábai enyhén összerándultak, ahogy a gép oldalán kigyulladt egy „on-line” feliratú led. Inkább félrenéztem.

A fiúval valóban hamar végzett, eszméletlenül vette ki a gépből, infúziót kötött be neki, és a helyemre ültette a falnak támasztva. Ami a továbbiakat illeti, a laborban eltöltött két és fél órából kevés dologra emlékszem. Fényképszerűen maradt meg a díjnyertes vigyor, amivel rámcsukta a kupolát.

Nehéz lenne elfelejteni azt az érzést, amikor bekapcsolta a rendszert, azt hittem helyben kihányom a belemet, de mintha nem lett volna mit kihányjak. Rémlik pár kép és érzés, az acél hidege a tenyerem alatt, Andrea puha keze, amint a jobb kezemmel játszik… A megkönnyebbülés, amikor zavartan kimásztam a gépből… Némi csókolózás a dezorientáltságomat kihasználva, na nem mintha túlságosan ellenére lettem volna…

Karesz a recepciónál várt. A lány betartotta az ígéretét, megkaptam amire szükségem volt – élesen láttam magam előtt a vámpír lenyomatát, éreztem, mintha bennem lett volna. Kinyúltam a tudatommal. Először csak őt láttam, utána lassan kitisztult a környezete is… hosszú, fa padsorok, egy oltár… Megráztam magam, és kilöktem az ajtót.

– Aztán ne felejtsd el, az első alkalom jövő kedd! – kiáltotta utánam Andrea a folyosóról.
– Mi van ha nem jövök?
– Hehee… El fogsz jönni – közölte tényszerűen, ijesztően vigyorogva.
Legyintettem és kirontottam az éjszaka hűvösébe.
– Gyere Karesz, elkapjuk a rohadt kurváját!