Archive for the lakatos.istvan Category

Incidens

Posted in lakatos.istvan, novella with tags , , on december 26, 2012 by Coralio

„Szerintem ez valami demonstráció
Te nem csak véletlen mutatod magad
Mint lepedőbe bújt kísértetalak…”
– Cseh Tamás

Lakatos István, vámpírvadász

– Ez mégis hogy történhetett meg?! – hisztériázott a miniszterelnök. Még jó hogy nem verte magát a földhöz. – Azonnal mondja meg nekem hogy hogy a rézfán fütyülő kutyaistenbe történhetett meg ilyesmi?! Azért tartom magukat hogy ilyesmi ne történhessen meg!
– Kérem miniszterelnök úr, ne izgassa annyira fel magát. A veszélyt elhárítottuk. – A intézetet egy magas, feketehajú öltönyke képviselte. Jellegtelen fej, tipikus öltönyke hang. Valami Kovácsnak hívták. Én „biztosítani” voltam ott, bár seggfogalmam nem volt hogy lehet biztosítani egy hisztériázó miniszterelnök ellen.
– Elhárították?! Tökfilkó! Ez magának elhárítás?! Látta mostanában a Roosevelt teret?! Különben is, mi a cifra fityiszt keresett az a szörnyember a Lánchídnál?! Nem arról volt szó hogy bezárták őket Erzsébetre?!
– Uram, tényleg nyugodjon meg. Igen, hibáztunk. Többet nem fog előfordulni.
– Nem gondolja hogy most már egy kicsit késő? Ha ilyen hatékonyak, holnap esetleg az én torkomat vágja el egy ilyen eszelős!
– Kicsi az esélye, hogy ön lett volna a célpont. Valószínű valamiféle belső ellentét volt az esperek közt.
– Na-a… Maga csak ne tusolgasson előlem semmit, maga hatökör. Mégis, egy repülő nindzsa a parlamentnél kit akarna megölni? Azt hiszi én nem olvasok újságot?! Hogy én vagyok a sátán meg a diktátor? Hogy fegyveres felkelés kell?
– Tudom uram, de ez esetben tényleg nincs okunk ilyesmire gondolni. Az esperek furcsák, és nem igazán érdekli őket a politika.
– Már csak azt szeretném tudni hogy kettőnk közül ki a teljesen hülye. – motyogta az elnök az orra alatt megtörve. – És mi a kurvaistent csinálok a híddal… Nincs pénzünk erre.
– Az ország biztosítási kerete fedezi az ilyen eseteket. Az intézet három napon belül visszaállítja az eredeti állapotot. – Ahogy Kovács ügynök ezt kiejtette, az elnökben mintha elpattant volna valami.
– HÁROM NAP?! – rikácsolta kigúvadt szemekkel. – Kik maguk? A Jézuskrisztus?! Mit csinálnak három nap alatt?! Visszacelluxozzák?!
– Higgye el, fel vagyunk már készülve az ilyen esetek…
– Na jó. Kisfaszom magába meg a sok hülye hókuszpókuszba. Akkor ment minden az ebeknek amikor maguk megjelentek. Hagyjon békén, a híddal meg csináljanak amit akarnak. Nem tudom miért nem függesztettem még fel a jogköreiket. Takarodjon a picsába a gorillájával együtt.

Ennyi volt. Mi eljöttünk, a miniszterelnök pedig magára csukta az iroda ajtaját. Kovács ügynök végig önelégülten vigyorgott ahogy kisétáltunk a kocsihoz.
– Még egy ilyen majmot… – röhögte el magát, ahogy beszálltunk.
– Ha te mondod. Amúgy tulajdonképp mi történt pontosan? Még engem sem tájékoztattak.
– Feljött egy eszelős a Dunán…
– Úszva?!
– Dehogy úszva, ne akarj az elnöknél hülyébbnek látszani mert úgyse sikerül. Repülve. Valószínű C kategóriás esper. A Lánchídnál aztán elfogtuk.
– Leszakította a hidat?
– Röviden, ja. Hosszabban, ledobta a közmondásos atomot. Olyan mágiát használt, ami eddig csak papíron létezett. Macüe szintűt.
– És a mi emberünk?
– Hulla. Illetve az se maradt belőle.
– Akkor a csávó megszökött?
– Meg.
– Az elnök tudja?
– Kérdezz még hülyéket… Már csak az kéne.
– Hehe.

Közjáték

Posted in lakatos.istvan, novella with tags on április 18, 2012 by Coralio

„És égő folt lesz ez a perc
Ha nem szeretkezzük el
Csodás élet törlődik el
Hát miért ne intézzük el
Hogy láthassuk évek múltán
Mi volt…”
– Eleven Hold

Lakatos István, vámpírvadász

– Emlékszel, huszonöt százalékot ígértem neked… Hát alaposan befürödtünk, ennyi pénzt nem könnyű mozgatni, tudod… Meg aztán meghalt Karesz is. Egyedül vagyok. Na. Érted… Szóval. Na… Nem jössz hozzám feleségül?

A vadász megpihen

Posted in lakatos.istvan, novella with tags , , on április 2, 2012 by Coralio

„Ez a mondén élet félek korrumpálna,
vár a közösség építő munkája…”
– Cseh Tamás

Lakatos István, vámpírvadász

Először furcsálottam az átadás-átvételi nyomtatvány szokatlan vaskosságát. Általában csak egy másfél oldalas „én is tudom te is tudod” formaság, ez pedig ránézésre akár kisregénynek is elment volna. Épp le akartam baszni az öltönykét, amikor megláttam a végösszeget. Először azt hittem rosszul látok. Másodszor is.

Kétszázmillió forint. Két kibaszott száz kibaszott millió.

És akkor megszólalt az öltönyke. El tudok-e jönni átvenni a Halenti emlékérmet amikor az igazgató iderepül Japánból. Ez volt az első kérdése. Beszarás. Kurvára semmi kedvem nem volt ilyesmihez, de azért nyitvahagytam a kérdést. Hirtelen sürgős megbeszélnivalóm akadt egy olyan emberrel, akivel azt hittem sosem fogok beszélni. Egy privátbankárral.

Az átadás-átvételi jó fele titoktartási és együttműködési nyilatkozat volt. A sárkányról soha nem beszélhetek kívülállónak. A valkűr csajról se. Két oldalt tett ki a szokásos „én is tudom te is tudod”. Csak ezúttal én nem tudtam. A vámpír nem C kategóriás volt, hanem AX+. Állítólag a fehérköpenyesek most a faszomat is leszopnák örömükben. El is határoztam hogy amint lesz egy szabad estém, meglátogatom Andit és beváltom nála a csekket.

A maradék a tartalékos kötelékbe lépésem papírjai. Lényegében besoroztak. Semmi kedvem nem volt ehhez, de a honoráriumot csak így hajlandók kifizetni. Így ért véget a szabadúszó életem, de közben így lettem olyan kibaszott gazdag hogy azt hittem helyben összeszarom magam.

Karesz temetése szép volt. Farkasréten temettük el. Posztumusz ő is megkapta a Halenti emlékérmet. Nem jöttek el sokan, de akik igen azoknak örültem. Réven ott volt, ismét kiderült hogy ki az igazi barát. Éjjel elsírtam magam neki poharazás közben.

A nyugi nem tartott sokáig. Épp az új, gellérthegyi lakásomban pakoltam ki, amikor beütött a basszájba. Éjjel világos lett egy pillanatra, és megremegtek az ablakok. Hirtelen kurva mozgalmas lett az életem, másnap hívtak, hogy a miniszterelnökhöz kell elkísérnem egy vezető ügynököt…

Éjjeli hajsza

Posted in lakatos.istvan, novella with tags , , , on szeptember 25, 2011 by Coralio

Lakatos István, vámpírvadász

Természetesen tisztában voltam vele, hogy az Árpád és a Deák Ferenc közt nincsen utca. Napi rendszerességgel járok arra, túlságosan belémvésődött már az egész környék ahhoz, hogy a drogra, a vadászat izgalmára vagy az aznapi megrázkódtatásokra fogjam. Pontosan tudtam, hogy mibe lépek bele, amikor a csaj eltűnt egy utcasarkon, aminek ott sem szabadott volna lennie, én pedig gondolkodás nélkül utánavetettem magam.

A sarkon befordulva természetesen már sehol nem volt a vérszopó. Az utca kihalt volt, és szinte betegesnek hatott a higanygőzlámpák sárgás fényében. Kinyúltam a pszichés nyomok után, ahogy az intézetben tanítottak – nem tudtam eldönteni, hogy a lány előlünk menekült, vagy valami felé futott, de lábnyomokként hagyta maga mögött a zavarodottság, éhség és fájdalom foltjait. Én meg csak rohantam utána tovább az omladozó bérkaszárnyák és kihalt kocsmák rengetegében.

– Isti, hol a kurva szarban vagyunk?! – szakított ki Karesz a zsákmányűzés transzából.
– A pokol kibaszott tornácán, bazmeg. Nem semmi ez a csaj – vágtam oda két lélegzetvétel közt, anélkül hogy megtörtem volna a tempót.
– Ez most komoly?!
– Nem bazmeg, jókedvemben szivatlak. Gondolom te is hallottál már a klifótról. Jártál a képzésre, nem?
– Akkor… Szóval ez… bazmeg…

Karesz reakciója érthető volt. A klifótról legtöbbször az hangzott el a képzésen, hogy véletlenül se menjünk be. Valami szabály is van rá, hogy akit rajtakapnak, hogy bejárkál, azt félmillió forintig lehet büntetni, bár olyanról még nem hallottam hogy alkalmazták volna. Ide csak az őrültek és a nagyon profik lépnek be. Simán el lehet tévedni idebent, és olyankor az éhhalál egyike a kedvezőbb kilátásoknak.

Kihalt kocsmák és klubok szegélyezték az utunkat, lilás-kékes hangulatfényeket vetítve az úttest betonjára. A klifótban a legritkább esetben találkozol csak emberrel, mégis minden olyan, mintha mindenki öt perce ugrott volna fel – még parázsló csikkek a hamutartókban, félig megivott pohár sörök, kihúzott székek… Lefogadom, hogy még érezni lehetne valakinek a testmelegét az ülőkéken, na nem mintha kedvem lett volna ténylegesen kipróbálni.

– Isti, az szerinted mi akar lenni? – mutatott Karesz egy jókora, neonsárga festékszóróval felfújt szimbólumra egy garázsbejáró mellett. Egy fejjel lefelé álló, háromkarú embert idézett. A Varjak titkos graffitinyelvéhez tartozott, aminek az alapjait még Réven verte belém.

– Azt jelenti, „ha bemész, azt fogod kívánni bárcsak ne mentél volna”.
– Így, szó szerint? – Karesz hangján szinte hallani lehetett a lesápadást.
– Így, szó szerint.

A második kereszteződést hagytuk magunk mögött, és egyik sem a valóságos Csepelhez tartozott. A bérkaszárnyákat közben felváltották a földszintes házak, a lila neonnal megvilágított klubokat pedig az olcsó sörözők, ahonnét hosszú éveket megélt, kormos izzók remegő fénye csapott ki az utcára. Hangos csörömpöléssel egy piszkosfehér Lada húzott el mellettünk.

– Isti, mi a fasz volt ez?!
– Honnan a picsából tudjam? – Ami azt illeti, még csak kedvem sem volt belegondolni. Az utcák üressége, a város zajának teljes hiánya eddigre már kellőképp berágta magát a fejembe, és semmit nem kívántam jobban, mint hogy minél előbb újra valódi talajt érezhessek a lábam alatt.

A nyomok jobbra vezettek, egy keskeny gyalogúton. A folyondárral benőtt lámpák vibráló ragyogásában alig lehetett kivenni a műkő járólapokat az elvadult aljnövényzet közt. Kétoldalt kihalt kertek, végtelen szegénységről és pazarló jómódról árulkodóak, hol kerekek nélküli Trabanttal, felhalmozott fémhulladékkal, fej nélküli játékbabával a koszos homokozóban, hol pedig formára nyírt tujaligettel és fekete tükörként ragyogó úszómedencével a szőnyegpázsit közepén.

A nyomok sűrűsödtek, úgyhogy az eszeveszett rohanásból lopózásra váltottunk. A távolból hangok szűrődtek felénk, és pár száz méter megtétele után egy bokor takarásából szemügyre vehettük a forrásukat.

Egy apró, kör alakú téren, kovácsoltvas lámpák közt állt a szopósszájú vámpír csaj, és a valkűröm is. Ez őszintén ledöbbentett, nem néztem volna ki belőle, hogy képes a klifótban navigálni – úgy látszik nem csak üres önfényezés volt, amit a képességeiről mesélt…

Ami igazán meglepett, hogy nem ketten voltak. A valkűr egy tizenéves-forma, szőke fiúcskát vezetett pórázon. Hatalmas, kifejezéstelen szemei voltak, és hófehér, zsákszerű ruhát viselt. Kevés kétségem volt afelől, hogy milyen célból hozta…

Intettem Karesznak, hogy fedezzen, csőre töltöttem a szigonyvetőt, és a fegyvert célra tartva kiléptem a rejtekemről.
– Eddig és ne tovább. Lépjetek el a gyerektől.
– Te… te ezt nem érted! Innia kell, csak úgy tudja megőrizni magát! – kiáltotta felém a valkűröm. Valóban, a szopósszájú lány határozottan nem volt önmaga. A szemei vörösen ragyogtak, és dühben égve bámult rám. Én voltam az egyetlen dolog, ami közte és a táplálék közt állt.
– És még ti cigányoztok. Én legalább nem iszom az ártatlanok vérét.
– A fiú nem hal meg. Mindig csak annyit iszik belőle, amennyi szükséges. Ráadásul ez önkéntes dolog. – Alkudozás. Ezt szeretem. A célratartott fegyver határozottan az én javamra billentette meg a játékteret. Megpróbáltam kihozni a helyzetből a maximumot, mert egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ténylegesen el is találnám. Egyszer már láttam hogy hogy tud mozogni…
– Önkéntes, mi? Akkor az mire kell? – mutattam a póráz felé a fegyverrel.
– Ez az ősi hagyomány!
– Még hogy ősi… – Alighanem tényleg „önkéntes” volt a dolog, tizenöt évesen könnyen előfordul az emberrel, hogy némi szex reményében a lelkét is eladná az ördögnek. Ettől függetlenül nem állt szándékomban ennyiben hagyni a dolgokat, pláne hogy a fiú üres arckifejezéséből és az állán lefutó nyálcseppekből arra kellett következtessek, hogy nincs abban az állapotban, hogy felelős döntéseket hozzon.
– Ha nem ihat, végleg elveszíti önmagát! Téged is meg fog ölni, és ő is meghal! – sikította a lány teli torokból, türelmét veszítve. – De különben is, te beszélsz?! Hogy lehet valaki képes érző lények levadászásából élni?! Ő legalább küzd a benne élő szörnyeteg ellen, és épp miattad áll vesztésre!
– Hidd el, kurvára nem akartam ezt az egész szart. A démon barátnőd volt az, aki majdnem kiharapta az öcsém ütőerét. Azt hiszed szeretek a kibaszott klifótban klapancsírozni éjnek idején? Engedd el a gyereket, és lépj hátra. Elkísérlek titeket egy intézeti ügyeletig. Ha egy vámpír önként jelentkezik kezelésre, akkor nem veszíti el az emberi jogait.
– INTÉZET, MI?! Ismerem a rohadt kurva intézetet nagyon jól, és ha van hely ahová soha nem vinnék senkit aki fontos nekem, az az intézet! Ott csak kísérleti nyúlnak nézik az embert! Téged sem tartanak többre, elhiheted nekem! Fél évemről nem tudok számot adni miattuk! FÉL ÉV! FEL TUDOD FOGNI?! Hogy július után egyből DECEMBER JÖN?!
– Mondjak neked valamit? Őszintén leszarom. Engedd el a kibaszott gyereket. Itt rohadjak meg ha hagyom hogy… – A szó a torkomon akadt, ahogy a teret szikraeső borította el, majd aláhullt a teljes sötétség.

Fedezékbe vetettem magam, de előtte leadtam pár lövést abba az irányba, ahol a vámpír csaj volt még a villanás előtt. Szárnyak suhogása, halk emberi neszek, a talaj durva tapintása és Karesz éktelen káromkodása – ennyi volt a világom arra a pár másodpercre, ami alatt a szemem alkalmazkodni tudott a holdfényhez.

A tér üres volt, de az egyik utcából még egyenetlen lépések visszhangzottak – a távolban ki tudtam venni a valkűrömet, amint vállán cipeli a tehetetlen fiút. A vámpír sehol. Ezek szerint ivott. A szárnysuhogás visszhangzott a fejemben: Tud repülni a büdös kurvája. Az C kategória… Vérdíjban öt kibaszott millió forint, alaphangon. Persze már esélytelen megtalálni, hacsak…

Felrángattam Kareszt, és a szőke nyomába eredtünk. Meg akartam menteni a gyereket, arról nem is beszélve, hogy ő volt a kulcsom ötmillió forinthoz. Lopózva követtük a lányt sarokról sarokra, sötét sikátorokon és túlvilági fényben úszó sugárutakon keresztül – nem volt nehéz, a gyerek cipelése lelassította, és az érzelmi nyomok elrejtésére sem fordított túlzott figyelmet. Talán észrevette hogy követjük, talán nem, a nyomaiból úgy éreztem, már kevéssé érdekeltük így, hogy a barátnőjét biztonságban tudta.

A klifótból kilépni olyan érzés, mint amikor egy hosszú séta után ismerős környékre érsz, ahol nap mint nap meg szoktál fordulni. Először a hangok változnak meg, utána felismersz egy-két épületet a távolban, végül ott találod magad valahol a városban – esetünkben a HÉV végállomásánál –, élő emberek között.

Rongyos csöves ült az egyik padon, és minket nézett. Sosem tudtam elképzelni, hogy az egyszerű emberek miként élik meg, ha valaki mellettük lép ki. Talán az ő szemszögéből is csak jöttünk valamerről. A klifót hajlamos összevegyülni a valósággal a ki-, és bejáratok környékén.

Kedvem támadt letérdelni és megcsókolni a halandó világ földjét, de inkább nem vesztegettem az időmet. Pár sarokkal odébb célba is értünk. Egy földszintes ház bejáratában álltak, a fiú ingatagon ugyan, de már magához térve. Látszólag búcsúzkodtak. A valkűröm szemérmeskedés nélkül, birtoklón lesmárolta a fiút – kénytelen-kelletlen eszembe jutott, hogy milyen jól csókolt –, majd futva eltűnt a csepeli éjszakában. Nekünk viszont itt volt dolgunk.

Tíz-tizenöt percet vártam miután a fiú bement, majd ruháimat és hajamat rendezgetve az ajtóhoz sétáltam, és megnyomtam a csengőt.
– Igen? – szesztől érdes, középkorú női hang szólt ki a résre nyitott ajtón.
– Halenti Intézet, független operatív – felmutattam az igazolványomat is, a nyomtékosítás végett – Az ön… fiával?… szeretnék beszélni…
– Úgy érti az unokám? Csinált valamit? – kérdezte azon a rezignált hangon, ahogy csak középkorú, kiégett nők tudnak gyerekekről kérdezni. – ÁROOON, EGY RENDŐR KEREEES! – kiabált be a házba.
Heh… rendőr… Ez egyfelől jól esett, másfelől viszont kellemetlen emlékeket ébresztett bennem. Ha rajtam múlott volna, még mindig az állományban lennék, de voltak páran akiknek nem tetszett, hogy egy cigány színötösre végezte a rendőrtisztit… Na de ez másik történet.
– Nem tűnt fel önnek hogy a fiú furcsán viselkedik, vagy beteges lenne?
– Nem, miért? Csak nem drog?! – kérdezte a „gondos” nagymama elkerekedett szemekkel. Kedvem lett volna leüvölteni a fejét. Ehelyett Karesz jelent meg a ház mögül, a gyerekkel. Még jó hogy ketten voltunk.

Elmagyaráztam a „hölgynek”, hogy a fiút elkísérjük egy ügyeletre, és pár napig valószínű bent fogják tartani. És azt is hogy nem, nem drog. Sok ilyen emberrel találkoztam már. Mintha nem akarnák felfogni, ami a világban történt. A szingularitás, az esperek, vámpírok, mindezt kizárva megpróbálnak úgy tenni, mintha semmi sem változott volna 2005 óta. Ha nem megy, akkor rásegítenek némi szesszel. Valahol meg tudom persze érteni, de ettől még megvetem őket. Ha gyerekeik vannak, akkor duplán.

Adtam a nőnek pár elérhetőséget, meg kitöltöttem némi papírmunkát, főleg a hivatalos látszat miatt. A srác mindezek alatt egyetlen szót sem szólt, csak nagy, rémült szemekkel nézett bele a világba.
– Hidd el fiam, jobb így. Nem éri meg egy punciért eldobni a lelked – próbáltam megtörni a hallgatást a legközelebbi kirendeltség felé menet, mindhiába. Ugyanazzal a lemondó, üres tekintettel jött velünk, ahogy a klifótban, azon a téren várta, hogy a vámpír igyon belőle. Reméltem, hogy még rendbe fog jönni. Sajnos láttam már az intézetben, hogy hosszú távon mi marad a hozzá hasonlókból.

A csepeli ügyeletet nehéz eltéveszteni. A zöld-fehér tábla és a koszos ablakokon kiszűrődő neonfény a környék legvilágosabb pontjává emelik. Akár otthonosnak is nevezhetném, ha nem rázna ki a hideg az egész intézettől. Az évtizedeket megélt, alumínium ajtón belépve egy kövérkés laborasszisztens fogadott minket.
– Andrea bent van? – kérdeztem. Akár fel is vehettem volna a tízezer forint jutalmat, ami a fiú megmentéséért megilletett, de nekem nagyobb összegek jártak a fejemben, azokhoz pedig egy bennfentes kellett. Egy bennfenntes, aki jön nekem eggyel.

Andrea magas, vöröshajú lány volt, hatalmas mellekkel. Nem egyszer félreléptünk már együtt, de valahogy az alkalmi szexnél sosem jutott messzebb a dolog… A kapcsolatunk inkább szakmai volt, én értékes tesztalanyokat hoztam neki, ő meg néha besegített bentről.
– Szíja Istii! – viharzott elő, a szokásos letörölhetetlen mosollyal az arcán. – Mi jót hoztál nekem? Á, szíjaa Karcsiii! Jól vagytok? – fordult az öcsémhez.
– Vámpír befolyása alatt áll… Arra gondoltam megpróbálhatnátok rendbetenni…
– ÁÁÁ DECUKIIII! Hogy hívnak?
– Hagyd, nem beszél. – kezdtem, de a fiú alig hallhatóan eldünnyögte, hogy „Áron”. Na mondjuk én is beszéltem volna a helyében, ha ilyen nő kérdezi…

– Rögtön kérnék is egy szívességet – suttogtam Andi fülébe úgy, hogy a kövér kollegina véletlenül se hallja meg –, ugye van itt egy PKSS-etek.

A lány szeme egyből kitágult és csillogni kezdett. Megragadta a kezem, a másik kezét a fiú vállára tette, és késedelem nélkül az épület belseje felé vezetett. Egészen puha, enyhén nedves keze volt. Végighaladtunk a hosszú földszinti folyosón, ahonnét az irodák nyíltak. Általában itt szoktam elintézni az ügyeimet az intézettel. Maguk a laborok a pincében voltak berendezve.

– Alig vártam már hogy rádtehessem a kezem, Isti – közölte Andrea a szokásos vidám hangján. – Aztán nem félsz tőlem? Egyedül a PKSS-ben… Bármi megtörténhet…
– Ami azt illeti, nem mondom hogy nyugodt vagyok, de nagy összegekől van szó.
– Á, már értem mit akarsz a PKSS-szel. Huszonöt százalék. És most te jössz nekem eggyel.
– A huszonöt százalékon túl?!
– Simán. Mindenképp kellek neked, szóval én szabom az árakat. A mostanin túl öt alkalom a PKSS-ben, az én kedvemért. Egyenként három-hat óra lesz. A disszertációmhoz.

Belegondolni is rossz volt. Sajnos kénytelen voltam elismerni az igazát: ha ő nem segít, baszhatom az ötmillió forintomat, és ma is üres kézzel megyek haza. Egy C kategóriás vámpír pedig vígan éli világát a városban.

A PKSS egy eldugott, kis laborban volt beüzemelve. Bár sokat hallottam már róla, most láttam először a saját szemeimmel. Egy masszív, rozsdamentes acél ágy, és egy mozgatható, kupolaszerű elem, ami lecsukva az alany majdnem teljes felsőtestét eltakarja. Hozzá kábelrengeteg, többféle elektróda és orvosi szonda, amik közül nagyjából az EKG és a vérnyomásmérő volt ismerős. Mindez egy akkora számítógépre kötve, mint egy kisebb hűtőszekrény.

– Nyugi, minden rendben lesz – suttogta a fiúnak, miközben besegítette a gépbe. Enyhe rossz érzéssel néztem, ahogy rácsukja a kupolát. Megfordult a fejemben, hogy talán még veszélyesebb démon kezébe adtam a gyereket, mint akitől elvettem. – Te csak ülj le. Gyorsan meglesz, utána te jössz. – fordult felém a lány, miközben bekapcsolta a rendszert.
A szobát megtöltötte a hűtőventilátorok halk susogása. A fiú lábai enyhén összerándultak, ahogy a gép oldalán kigyulladt egy „on-line” feliratú led. Inkább félrenéztem.

A fiúval valóban hamar végzett, eszméletlenül vette ki a gépből, infúziót kötött be neki, és a helyemre ültette a falnak támasztva. Ami a továbbiakat illeti, a laborban eltöltött két és fél órából kevés dologra emlékszem. Fényképszerűen maradt meg a díjnyertes vigyor, amivel rámcsukta a kupolát.

Nehéz lenne elfelejteni azt az érzést, amikor bekapcsolta a rendszert, azt hittem helyben kihányom a belemet, de mintha nem lett volna mit kihányjak. Rémlik pár kép és érzés, az acél hidege a tenyerem alatt, Andrea puha keze, amint a jobb kezemmel játszik… A megkönnyebbülés, amikor zavartan kimásztam a gépből… Némi csókolózás a dezorientáltságomat kihasználva, na nem mintha túlságosan ellenére lettem volna…

Karesz a recepciónál várt. A lány betartotta az ígéretét, megkaptam amire szükségem volt – élesen láttam magam előtt a vámpír lenyomatát, éreztem, mintha bennem lett volna. Kinyúltam a tudatommal. Először csak őt láttam, utána lassan kitisztult a környezete is… hosszú, fa padsorok, egy oltár… Megráztam magam, és kilöktem az ajtót.

– Aztán ne felejtsd el, az első alkalom jövő kedd! – kiáltotta utánam Andrea a folyosóról.
– Mi van ha nem jövök?
– Hehee… El fogsz jönni – közölte tényszerűen, ijesztően vigyorogva.
Legyintettem és kirontottam az éjszaka hűvösébe.
– Gyere Karesz, elkapjuk a rohadt kurváját!

8 órával korábban

Posted in lakatos.istvan, novella with tags , , on augusztus 23, 2011 by Coralio

„Házakon rések, azon kilépnek,
Házak közt járat, azokon járnak,
indulnak el…”
– Cseh Tamás

Lakatos István, vámpírvadász

Egy ártatlan bulival kezdődött az egész. Bár Budáról nézve biztos nehéz ezt elhinni, Csepel még istenes környék. Van víz, áram, boltok, rendőrség, munka, élnek emberek… Szórakozóhelyek is vannak – talán több is mint a város szebb részein. Aznap is épp mulatni indultunk Karesszal.

Szokásunkhoz híven olyan helyet választottunk, amit a vérszívók is szívesen frekventálnak… Össze kell kötni a kellemest a hasznossal, ha meg akar élni az ember. Az ember azt hinné, hogy a vámpírok afféle úrias szörnyetegek, akik rózsadombi villák pincéjében alusszák át a nappalt, de a valóságban jobb szeretik Gubacs panelkaptárait. Több és könnyebb a zsákmány, kevesebb a kellemetlen kérdés.

A Halálmadár nevű diszkó egy elhagyatott épület legfelső emeletén lett berendezve. A szűk üzemi lépcsőház, ami az egyetlen feljutási lehetőséget biztosítja, aznap is ugyanolyan sötét és bűzös volt, mint mindig. A lépcsőfordulókban párocskák enyelegtek, a falakat a félhomályban olvashatatlan üzenetek és tagek borították vastagon. A felső lépcsőfordulónál már világítás is akadt. „Isszadour, úgyis az enyém leszel! – Tosh”, állt vastagon a vakolatba karcolva, alatta lila filctollal a válasz: „Haha, álmodik a nyomor. Előbb próbálj megtalálni!”

Odabent kék selyempapírokkal sötétített fénycsövek alatt, a koszos kövezeten egy ősrégi NIN számra hullámzott a klub sötétruhás közönsége. A Halálmadár a Varjakként ismert „klán” törzshelye. Ők uralják Csepel alvilágát, folyamatos háborúban állva a kispesti Keselyűkkel.

Bár a telepátián kívül nem voltak képességeim, és ősi emlékek sem ébredtek soha a fejemben, mégiscsak Csepelen laktam, sötét bőrkabátot hordtam, és nem voltam az ellenségük. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy afféle tiszteletbeli Varjúként bánjanak velem is.

– Hejhó, Laki! – kurjantott felém egy testes alak a bárpulttól. Egyből megismertem, nincs még egy ember aki ennyi acélt hordana az arcában. Pitya, alias „Réven” a mentorom volt a tanulóidőm alatt, és azóta is az összekötőm az Intézetnél. Megpaskoltam Karesz vállát, aki pillanatok alatt eltűnt a feketecsipkés, pandasminkes ribancok vonagló forgatagában. Én magam Pitya mellé telepedtem a bárhoz.

– Mi szél hozott erre nigger? Melóért vagy kurvákért jöttél? – nyitotta a beszélgetést kedélyesen, egy húsos ujjal megvakarva az orrát átdöfő három acéltüske közül a középsőt. – Mer’ hogy meló az kurvára nincs, de kurva – itt körbemutatott –, abból kurvára van, még holnapra is jut!
– Ne szivassál engem Pitya, Csepelen ne lenne meló?
– Éppenséggel volna is, csak nem tőlem. Tartsd nyitva a szemed.
– Mi a lófasz van veletek? Minket is kihúztok a térképről? Legalább szólj majd mielőtt elzárják a villanyt meg a gázt…
– Menj anyádba nigger, én is itt élek, nem a kibaszott csatárkai dűlőn. Asz’szed békésen iszogatnék ha a központ le akarná ránk húzni a rolót?! Na, de mond az neked valamit, hogy Kaminó Macué?
– Ki a picsa az? Valami sárga?
– Nem ki, hanem mi… Többet még nem mondhatok. – Itt hangosan horkantott, nyelvével birizgálva az egyik acélszarvat, ami a jobb arcát fúrta át. Ez nála az aggodalom jele volt. – Odabent mindenki rá van kattanva, mint turbóvakond a kokszra. Nincs erőforrás piti ügyekre, ergó nincs meló neked. – Felemelte a sötétzöld, olajos folyadékkal teli stampedlit, amit eddig szuggerált, és egyetlen svunggal leküldte. – Azért vigyázz magadra, nigger. Nem jó idők járnak.
– Ez nekem is feltűnt.
– Faszt tűnt fel. Lesz ez még sokkal rosszabb is. Faszom tudja már hogy mi lesz itt. De ha fogsz egy vérszopót, azért szólj be nyugodtan. Pénzünk még van. Meg aztán tudod, jobb bent mint kint… – A véreres szemű pultoscsaj újabb higítatlan abszintot vágott Pitya elé, aki ismét elmerült a gyanús szesz szuggerálásában. Úgy döntöttem, ez a jelzésem arra, hogy magára hagyjam a gondjaival, Kaminó Macuéval – „akit” továbbra is vágottszemű ribancként képzeltem el – és a stampedli töménnyel.

Karesz keresésére indultam. A stroboszkópok bizarr, századeleji horrorfilmmé változtatták a klubot. Feketébe öltözött, felismerhetetlenre sminkelt és gázálarcba bújt fiúk és lányok vonaglottak a vibráló félhomályban. Az egyik sarokban kis társaság – betegesen fénylő energiagömböket szorongatva, egymás fülébe hajolva beszélgettek. Az egész klubot vastagon átszőtte az éter, lüktető véráramként kavargott a levegőben, hátborzongató, kimondhatatlan képeket sejtetve a látómezőm határán: több száz önkívületben mulató esper kombinált hatalma, a háttérben pedig stílusosan a Cradle of Filth egyik pokoli áriája adta az aláfestést. Önkéntelenül is Erich Zann története jutott eszembe… Talán ő is ezt látta és hallotta, amikor végleg elveszítette az ép elméjét?

Öcsémet végül a tánctér hátsó részén, két feketecsipkés kurva társaságában találtam meg. Az egyikük alacsony, nőies, végtelenül erotikus jelenség volt, igazi szopós ajkakkal, nekem mégis a másik ragadta meg a figyelmem. Magas volt, kis híján magasabb nálam, északi arcvonások, szőke haj, és szinte ragyogott körülötte a tér. Inas, vékony teste volt – egy erősen alultáplált valkűr.

– Ide, ide, bratyó! – kurjantott felém Karesz, tüntetőleg átkarolva a szopósszájú ribit, aki ezt, már amennyire az arckifejezéséből le lehetett olvasni, kevéssé értékelte.

Hamar közös hangot találtunk, amiben a szesz is jó szolgálatot tett. Karesz a szopósszájúra nyomult, én pedig a valkűrrel beszélgettem a zenét túlüvöltve. Enyhe csalódottsággal fedeztem fel a tűnyomokat az alkarján. Nem tűnt tipikus leépült drogosnak, így úgy döntöttem adok neki egy esélyt.

Mint kiderült, Erzsébeten lakott, a híd túloldalán. Ez ha mentséget nem is, kétségtelenül magyarázatot jelentett a szenvedélyére. A hídon túl a káosz és az őrület birodalma húzódik egészen Kispestig – nincs áram, nincs gáz, nincs víz, cserébe őrült esperek vívnak háborút minden egyes lépcsőházért és kapualjért. Arrafelé kevesen tudnak ellenállni a csábításnak, hogy néha legalább pár órára elfelejtsék a világot.

Hamarosan már négyesben sétáltunk nevetgélve a csepeli éjszakában a lakásunk felé. A valkűrnek be nem állt a szája, úgy ömlött belőle az élettörténete, mint valami brazil szappanopera – már csak abban az értelemben is, hogy percenként kerültek elő újabb és újabb nevek, amiket nem tudtam hová tenni, míg végül kénytelen voltam feladni a küzdelmet, és beismerni magamnak, hogy egy árva szót nem sikerült felfogni belőle.

Annyi azért kirajzolódott előttem, hogy választottam valamiféle önjelölt tanító, és – legalábbis saját véleménye szerint – meglehetősen nagyhatalmú esper. Az a tény, hogy még életben volt, kétségtelenül alátámasztotta az önfényezését. Erzsébeten ez már önmagában is komoly teljesítménynek számít.

Jó hangulatban érkeztünk haza. Az Intézet mindig is jól megfizetett minket, így bár nem éppen rózsadombi kastély, azért láttam, hogy a szépen bútorozott, felújított lakás mély benyomást tett vendégeinkre. Nekiálltam valami vacsorát összeütni az amerikaikonyhában, míg Karesz végigmutogatta a lakást az alacsony ribinek. A valkűr letelepedett az akrilpulthoz, és némán nézett.

Hamarosan én is csatlakoztam hozzá egy könnyű cézársaláta társaságában.
Egymással szemben ettünk, bele-belepillantva egymás szemébe. Jártam már esper csajokkal, de benne volt valami, ami egyszerre hatott rám nyugtalanítóan és elbűvölően.

– Akarlak téged. Most. – jelentette ki váratlanul, letéve a villát. A szemfogai mintha hajszálnyival hegyesebbnek tűntek volna a szokásosnál. Nagyot nyeltem. Nem tűnt vámpírnak, abból már épp eleget láttam, hogy tudjam, ő nem az. Felálltam. Ő is, szó nélkül, mozdulataimat tükrözve.

Körözni kezdtünk a konyhapult előtt, folyamatosan szemmel tartva egymást. Még nem tudtam eldönteni, hogy szerelmi játékot játszom, vagy az életemért küzdök.

– Ne csináld ezt.
– Mit ne csináljak? – kérdezett vissza kajánul, ismét kivillantva szemfogait.
– Ezt. – Újabb kört tettünk meg némán.
– Azt csinálok amit akarok. Különben nem vagyok az aminek gondolsz.
– Tudom hogy nem vagy.

Egy pillanat alatt előttem termett, és megcsókolt. Valódi, emberi csók volt. Nevetésben törtünk ki mindketten. A következő pár óra úgy múlt el, mint egy szempillantás. Játszottunk, mint két kisgyerek, én pedig évek óta először nem voltam egyedül – egyetlen varázsütésre eltűnt mindaz a magány, ami a családom elvesztése óta végigkísérte az életem.

Épp az alsógatyámtól készültem megszabadulni a nappali közepén, amikor Karesz hálószobája felől hátborzongató üvöltés és üvegcsörömpölés szakított ki a mámorból. Mindketten úgy ugrottunk fel a valkűrömmel, mintha áramot vezettek volna belénk.

– BAZMEG EZ EGY KIBASZOTT VÉRSZOPÓ! – üvöltötte Karesz, ahogy betántorgott a nappaliba, jobb kezével a nyakán, a balban pedig csőre töltött szigonyvetővel. Újdonsült barátnőmre néztem, aki ezalatt a pár másodperc alatt szinte teljesen kifordult magából, arcán a hideg megvetés és az őszinte féltés árnyalatai váltakoztak.

– Szóval újabban ez a divatmunka cigóéknál? – kérdezte leplezetlen gúnnyal, a szigonyvetőt méregetve. Az iménti idill leejtett tükörként tört össze bennem.
– Bocs, de le kell vadásszuk a barátnődet. Önmagára és másokra egyaránt veszélyes – közöltem szenvtelenül… Azaz közöltem volna, mert a mondat második felénél elmosódott körülöttem a tér, tompa ütést éreztem, és azon kaptam magam, hogy hanyatt fekszem a nappali közepén, a bejárati ajtó nyitva, a csaj pedig sehol.

A fegyverszekrényhez rohantam, és elkezdtem magamra kapkodni a bevetési ruhát, amikor hirtelen gyengeség fogott el. Karesz még épp idejében kapott el, különben ismét a padlón kötöttem volna ki.

– Mi a fasz ez a nyakadon?! – kérdezte kétségbeesetten. Ahogy a falitükörbe pillantottam, hatalmas, sötétvörösben játszó véraláfutás borította a nyakam, jóval sötétebb és nagyobb annál, semhogy egyszerű csóknyom lehetne.

– Ó hogy az a kurva… – Az Intézet vámpírfertőzött espernek hívja az ilyet. Titokzatos népség. Van aki dohányt szív, van aki füvet, ők vért. Nem tudni hogy pontosan hol a határ az ember és a vámpír közt, de ők valahol a kapu innenső oldalán állnak.

Hangos káromkodás közepette basztam ki két hatalmas csík speedet a konyhapultra. Mélyen belélegeztem a harci drog frissen kaszált fűre hajazó illatát, majd odatettem egy adag fehérjeturmixot a vér pótlására. Mialatt a turmixgép elvégezte a munkáját, felszippantottam a két csíkot.

Szédelegve kapkodtam magamra a maradék szerelést, majd Karesszal kettesben kirontottunk az ajtón a csepeli éjszakába…

Végjáték

Posted in lakatos.istvan, novella with tags , , on augusztus 9, 2011 by Coralio

„Az állam mindent feláldoz majd érted
Már az első körben mindjárt téged is…”
– Eleven Hold

Lakatos István, vámpírvadász

Először csak az tudatosult bennem, hogy iszonyatosan hasogat a fejem. A második Karesz hisztérikus üvöltése volt, és a szigonyvető kattogása.

– A kibaszott kurva életbe, mi a JÓ ÉDES FASZOM EZ?! *ratata…* MI EZ BAZMEG?! *ratatatata…* A kisfaszomba már, mi a szarrágó kurva isten EZ?!!! *ratatata…*

Az, hogy hol vagyok, és mi is történik, akkor tudatosult bennem igazán, amikor az öcsém abbahagyta a káromkodást, és a fájdalomtól hörögve csapódott a földhöz, tőlem pár méterre. Lassan tért vissza a látásom, és csak egy hatalmas, sötét foltot láttam, amint Karesz fölé kuporodik. Minden erőmet összeszedve felemeltem a szigonyvetőt, és meghúztam a ravaszt.

A dolog velőtrázó, minden emberi hangtól idegen sikoltást hallatva ágaskodott fel. Azt hittem, helyben összeszarom magam. Egy kibaszott sárkány állt Karesz teste felett, karmait a combjába mélyesztve. Nem volt ugyan sokkal nagyobb mint egy ember, és kicsit anyagtalannak is tűnt a templom félhomályában, de rendes, igazi, hamisítatlan sárkány volt. Hanyattfekve, sérülten és félvakon nem volt könnyű dolgom célratartani a fegyvert, de erőmet megfeszítve szorítottam a markolatot, a ravaszt tövig húzva.

Minden bizonnyal szerencsém volt, hogy az első lövés váratlanul érte a dögöt. Kizárt dolognak tartom, hogy röptében el tudtam volna kapni – még egészségesen sem valószínű, nem hogy félájultan. Úgy tápászkodtam fel, mint egy rakás szar. A dög hanyattvágódva feküdt az oltár előtt, jókora bőrszárnyai szétvetve, fejét, nyakát és testét jó tíz-tizenöt szigony díszítette.

Karesz már halott volt. Egy jókora darab hiányzott a torkából, de a vértócsa sokkal kisebb volt, mint amire ilyenkor számítana az ember. Rohadt vámpírok. A sárkány fölé álltam, és beleeresztettem a maradék tárat. Szenvtelenül figyeltem, ahogy a húszcentis, kampós szigonyok a templom vaskos hajópadlójához szögezik. Szórakozottan mozgattam a fegyvert, jusson csak mindenhova. Mire a tár üresen kattant, ismét embernek éreztem magam.

Tárat cseréltem, majd végignéztem a templomon, hogy hol a faszba lehet az a rohadt vérszopó… Először attól féltem lelépett, de kellemesen kellett csalódnom. A harangtorony bejárata felé sietett, és zavart tekintettel, kétségbeesett arccal pillogott le magára. Volt is mit néznie, az egész testét apró, vérző sebek borították… Mintha a sárkány sérülései rajta is megjelentek volna…

Mire felemeltem volna a fegyvert, már eltűnt az ajtónyílás sötétjében. Utánarohantam, fel a csigalépcsőn. A bosszún kívül nem sok gondolatom volt. A metamfetamin újra vágtatott az ereimben, én pedig hagytam, hogy vigyen.

A toronyban végül szembetalálkoztam vele, a hatalmas ablakból támolygott visszafelé. Talán el akart repülni a rohadék, de szerencsére ilyen állapotban már nem ment neki. Első pár mozdulatommal egy-egy szigonyt küldtem a vállaiba, lebénítva mindkét karját.

– Hogy rohadnál meg a pokolban te SZAR! – üvöltöttem felé rohantamban. – Hogy a leprás kurvaisten rohasztana el! – azzal egy gyors pörgőrúgást mértem a dög mellkasára, amitől erőtlenül a harangtorony egyik támfájának csapódott.

– Baszd meg! Hogy pusztulnál el leprában! Te utolsó, kibaszott szar! – kiáltottam, miközben meghúztam a szigonyvető ravaszát.

A szívbe szúrt karó legendájának komoly alapja van. Persze a fém ugyanúgy megteszi, és alapos vadász nem elégszik meg csak a szívvel. Én a magam részéről jobb szeretem bőségesen megszórni őket, csak a biztonság végett… Ezúttal viszont más motivációm is volt. Kínozni akartam.

– Hogy egy csorda kandisznó baszná szarrá a kurva anyádat! – üvöltöttem, úgy szorítva a fegyvert, hogy belefájdult a kezem. A tár felénél már alig mozgott, csak apró rángások futottak át a testén, de a tekintete még mindig élt. Zavart és kétségbeesett volt, és vért könnyezett. Folyamatosan szidtam, teli torokból üvöltve. A pontos kifejezések közül már nem emlékszem mindre, ahogy arra sem, hogy hogyan és mikor cseréltem újra tárat, míg az összes nálam lévő szigony a rohadék testét díszítette. Még előző éjjel azt mondta a büdös ribanc, imádja a piercingeket. Nesze neked extrém piercing, hogy rohadnál meg helyben. Ahogy a vérgőz lassan leüllepedett, arra eszméltem, hogy épp az ezüstgolyókkal töltött hatlövetűmmel trancsírozom a végtagjait.

Lassan elraktam a fegyvert, és nagy levegőt vettem a toronyablakban. Előkotortam a tesztert a mellényzsebemből, és szabályszerűen rámértem a két legtávolabbi szigonyra. Szerencsére élt még a dög. Két okból is örültem ennek. Egyrészt így tovább szenvedhet, másrészt meg halott vámpírért nem fizet az intézet. Felcsaptam a mobilomat, és kikerestem a labor zöld számát.

***

Kifelé menet letérdeltem Karesz mellé, és lesimítottam a szemeit. A kiszálló egység majd őt is elviszi, a végső búcsúra meg ráérek a temetésen – vagy a kocsmában. Semmi kedvem nem volt embert látni, pláne nem a főnökömet vagy valamelyik kis seggdugó gyakornokot a laborból. Végül, a kapuból visszafordulva levettem a bőrkabátomat, és betakartam vele. Ennyit igazán megérdemelt.

A szőke valkűröm a templomkert bejáratánál jött szembe. Ez a ribanc hiányzott a legkevésbé…
– Mit csináltatok vele?! – sikoltotta az arcomba. – Nem tehet semmiről, azt se tudja mi történik… – kezdte.

– Anyádat nem basztad meg mostanában?! – kérdeztem, ahogy alkaréllel halántékon vágtam, de olyan erővel, hogy kétszer megpördült a levegőben, mielőtt ájultan földet fogott volna. Jól jött az adrenalinhullám és a metamfetamin. Ezek nélkül nehezebb dolgom lett volna ilyen állapotban, főleg ha a csaj korábbi harci potenciálját veszem figyelembe. Kurva vámpír wannabe.

Megfogtam a ringyót a bokájánál fogva, és a földön magam után húzva elindultam hazafelé. Végül otthagytam aludni egy szűk sikátorban, egy jókora, puha és kényelmesen megrakott szemeteskonténerben. Semmi kedvem nem volt emberi tanút hagyni a helyszínen, főleg olyat akit bizonyíthatóan bántalmaztam. Ha meg az utcáról bemegy a rendőrségre, ennek a drogos picsának úgyse hisz lófasz se.

Otthon belefeküdtem egy kád vízbe, és egy ültő helyemben megittam az üveg Scotchot, amit Karesz születésnapjára vettem.

Szarevő vámpírok…