Archive for the az.ügynök Category

Az emlékezet országútján, I.

Posted in az.ügynök, novella on június 10, 2013 by Coralio

„Nem tudok egy napot sem,
Nem tudok egyetlen női nevet,
Pedig nőket, heteket, hónapot is hozott…”
– Cseh Tamás

[TÖRÖLVE], speciális operatív

Zuhogott a júliusi hó. Máig emlékszem, szinte fényképként maradt meg. Hatalmas, karácsonyi pelyhekben jött, és nem akart abbamaradni. Mindenki tudta, hogy elkezdődött valami, és már nem lehet visszafordítani. A várost már vastag hópaplan és fekete lutyok borította, amikor megkaptam a behívót eligazításra. Onnantól számítjuk a tulajdonképpeni szingularitást.
Mindebben nem az volt igazán sokkoló, hogy júliusban mínusz egy fokos zimankó és hóvihar csapott le az országra, hanem hogy minden pontosan az ő jóslatai szerint történt. Nem is olyan rég, amikor az ajtaja előtt álttam két kiskatonával, a nyomor kaptárában, akkor is átvillant az agyamon egy jóslat. A falból kiszaggatott kapcsolókról, a végromlásról, a magányról.
Amikor Tiát megismertem, az volt az érzésem, hogy megtört a varázs. Hogy ez a beteges ragaszkodás egy olyan emlékhez, amiben több a szégyellnivaló mint bármi más, hogy ez a megmagyarázhatatlan vonzalom csak egy hülye tévedés volt. Hogy csak összetévesztettem a másolatot az eredetivel. Ez a kis koreai diáklány mindaz volt, amit hibás másolat formájában megszerettem. A lángoló szellem, a dimenzióvándor tündér, akivel összetévesztettem egy bukott démont. Aztán persze a valóság sosem ilyen egyszerű.
Tia Tia volt. De volt valami megragadó Szunyában is, ami több volt mint Tia tökéletlen másolata. Amikor megismerkedtünk, több mint tíz éve, kifejtette, hogy a nevét azért kapta egy barátnőjétől, mert annyit alszik. Megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy szanszkritul mit jelent, de csak leintett hogy mit okoskodok.
Végiggondolva, az összes nő az életemben, akit érdemesnek tartottam arra, hogy emlékezzek az arcára és nevére, mind kivétel nélkül valamilyen módon kapcsolatban állt az érzékentúlival. Az orosz fuvolaművész, akit kisgyerekkorában ördögűzőhöz vittek, hogy űzze ki a saját testéből… A manóarcú sumerológus, aki bukott angyalokkal harcolt álmában… A rendőrtisztiről kibukott harcművész, aki előző életében elpusztította a világot… Belegondolva, ő alighanem macüe. Meg kell keresnem.
Mikor is láttam utoljára? Emlékszem, Tiával hármasban lézengtünk a Testvérhegy oldalában, alattunk a mélyben pedig javában dúlt az őszödi hisztéria. Bár az utcákon orbánisták és gyurcsányisták kergetőztek, egyesek alig bírtak aludni a forradalom rémétől, mások új hajnalt vártak, akkor, 2006 őszén még mi sem vártuk, hogy alig egy éven belül minden meg fog változni…

Tizenkét órával az incidens után

Posted in az.ügynök, novella on március 16, 2013 by Coralio

„Und der Haifisch der hat Träne
Und die laufen von Gesicht
Doch der Haifisch lebt im Wasser
So die Tränen sieht man nicht…”
– Rammstein

A Halenti Intézet újpesti laktanyáján

A betonpadlóval és magas, neoncsövekkel csíkozott mennyezettel határolt terem léptéke szinte emberfelettinek tűnt, a perspektíva furcsa játékot játszott a szemekkel, az egész inkább furcsa videójáték, mint valós hely benyomását keltve. A titáni csarnok egy távoli pontján két alak állt, egyikük magas, lófarokba fogott hajú nő, terepszínű gyakorlóruhában, a másik kicsi, szürreális lény egész fejet beborító, nézőke nélküli sisakban és fekete overallban, amely kényszerzubbonyként fogta össze a karjait.

„Blutvogel. Teszt indul, té mínusz öt… négy… három… kettő… egy…”

A fiú kaján mosollyal pislantott fel a képernyőre, kicsit megszorítva karjával a lány derekát.
– Heh. Erre hogy vetted rá Tokiót?
– Csak a szokásos Tia-féle szabadalmaztatott meggyőzés. Elküldtem nekik ezt a videót. Tudod, elnézést könnyebb kérni mint hozzájárulást. – Mindketten nevettek.

A képernyőn épp három kiéhezett vámpír mászott elő a padlón felnyílt csapóajtókon. „Kilenc-kettő-kettő, az Intézet nevében engedélyezem halálos erő bevetését. Feloldás, most” – jelentette ki a gyakorlóruhás nő szenvtelen hangon, kezét felemelve mintha bábosként láthatatlan drótokat mozgatna, mire az addig melankolikusan álldogáló fekete alak megfeszült, a sisak felnyílt, szabaddá téve hófehér állát és hegyes fogakkal szegélyezett száját.

– Érdekes. Amúgy mit gondolsz a dunai cirkuszról? – váltott témát a fiú, kicsit felegyenesedve.
– Nem áll össze. Ha én A kategóriás esperként meg akarnék szökni a védett területről… – mosolygott a lány, szórakozottan turkálva a fiú hajában.
– Ugye? Nekem is végig ez járt a fejemben. Ha én lennék hasonló helyzetben, A kategóriás, esetleg macüe, akkor lemennék a klifótba, mondjuk Nivel 3-ig. Délre elvékonyodik az entrópia, de egyedül esélyes észrevétlenül eljutni legalább Harasztiig, onnét meg felszállnék egy buszra, és kész. A Duna a lehető legrosszbb választás. Hacsak épp…
– Épp nem az a célod, hogy MINDENKI lásson!

A vámpírok támadásba lendültek, de a fekete alak egyszerre szinte három helyen villant fel, testéből izzó, vérvörös csápok csaptak ki, gyökereket vagy villámcsapás ágait juttatva a fiú eszébe. Az egyik támadó feje lapos ívben repült le a nyakáról, egy csáp mohón hálózta be az összecsukló testet, amely pillanatok alatt száraz porrá hullott. Még pár villanás, és a fekete alak görcsbe feszülve állt az utolsó élő vámpír felett, szemfogai fél centivel a támadó torka felett, a csápok pedig vibrálva szorították a zsákmányt.
„Állj!” – kiáltott a szőke nő, keze ökölbe szorítva. A fekete alak mintha megfagyott volna. A nő semlegesítő tarkóbilincset csapott a vámpírra, majd ujjai komplex koreográfiát írtak le, mire a csápok visszahúzódtak, a maszk lezárult, és a harc győztese beletörődően guggoló helyzetbe görnyedt.
„Két exitus, egy foglyulejtés. Nagyon szép volt, Blutvogel ügynök!” – Visszhangzott egy torz női hang a csarnokban. A gyakorlóruhás nő meghajolt, és a legközelebbi fal felé indult, nyomában a kényszerzubbonyba csavart lénnyel.

– Mindenki lásson. Terrorizmus – elmélkedett a fiú.
– Vagy elterelés. Érdekes módon nem sikerült kiderítenem hogy ki az ügynökünk aki állítólag harcba bocsátkozott a szökevénnyel.
– Mert az az ügynök sosem létezett. Csak kellett egy seggmentős duma. Használtam a kapcsolataimat, és elolvastam a teljes jelentést. Tizen voltak rátapadva, de senki nem közelítette meg. A madarunk magától robbantotta fel a Lánchidat.
– Nem tudom kiverni a fejemből hogy azért történt mert épp most szereztünk egy macüét.
– Én sem.

A képernyőn a videófelvételt felváltotta az Intézet logója, és egy diavetítés a világ körüli irodákról és Macühiró on’mjó miniszteri eskütételéről. A fiú csendben megszorította a lányt, arcát a mellkasára hajtva. Hosszan így maradtak.

– Hallom a szívverésedet – suttogta a fiú.
– Tudom. Még mindig nem akarsz részt venni a kísérletemben? Már hivatalos engedélyt is kaptam rá.
– Azt hiszem egyelőre szívesebben maradnék önmagam.
– Pedig jó dolog én lenni. És kevés a jó minőségű alany.
– Majd szólok ha elegem lett magamból – nevetett a fiú, lehunyva a szemét. – Amúgy Szunya mire emlékszik?
– Hát, majdnem mindenre. Meglepően könnyű volt átfordítani. Persze pár traumatikusabb részletet ki kellett töröljek…
– Például?
– Például amikor lehívtad rá a Q-5-ös paradoxont… amúgy az csúnyán végighasogatott téged is, még mindig látni a nyomait… – suttogta a lány, végigsimítva a fiú szemhéján – Ja és arról nem is beszélve hogy az elfogás után végig ragadozó vigyorral nézted a hordágyról amin véresen feküdtél. – A fiú erre mosolyogva nézett fel, győzelmet mutatva a jobb kezével. – Vagy amikor régen a tökkelütött exem és ő…
– Tia, neked tele van a világ az exeiddel.
– Nekem mondod? Mi miért nem járunk?
– Szerintem túl jól ismerjük egymást.

A főnix feltámad

Posted in az.ügynök, novella with tags on április 8, 2012 by Coralio

„Még az olaj is mos le némi koszt rólam,
Meghaltál bennem, de én is meghaltam…”
– Eleven Hold

[TÖRÖLVE], speciális operatív

…az on’mjó miniszter feladata hagyományosan a japán asztológia felügyelete, valamint a szerencsétlenségek és gonosz behatások elhárítása az ország és a császár feje fölül. Az illusztris poszt újjáélesztésével a szigetország az eddiginél is mélyebb együttműködéséről biztosítja a Nemzetközi Joachim Halenti Intézetet, valamint a gesztussal a világ felé is kifejezik elkötelettségüket a paranormális kérdés megoldására. „Japán történetét át-, és átfonja a misztikummal és a természetfelettivel való kapcsolat. Úgy gondolom helyénvaló, hogy ebből a gazdag kincsből a Halenti Intézeten keresztül az egész világot részesítsük” – nyilatkozta Kage Macuhiró, a Halenti Intézet szakmai igazgatója, és a mai naptól Japán on’mjó minisztere. Az ENSZ aggályait fejezte ki a szervezet függetlenségének…

Neked is szépen felívelt a csillagod, vén róka… – mondtam magamban, ahogy kinyomtam a tévét. A vén Macu-szan nemrég még zsírégető szubliminális mp3-akat árult az Interneten, most meg on’mjó miniszter. Szép karrier. Na nem mintha nem érdemelné meg, a munkája és szakértelme nélkül sehol nem lennénk. De akkor is. Zsírégető mp3…

Felültem az ágyban, és töltöttem egy pohár narancslevet az éjjeliszekrény tetején. Feltűnően és meglepően nem fájt. Lassan haza is engedhetnének, gondoltam, ahogy az ablakom mellett meredő vasbeton utcalámpát szuggerálva kortyolgattam a Hohes C-t.

– Ugye nem zavarok? – lépett be a nővérke – Betehetem az infúziót, vagy még ki kell mennie?
– Nyugodtan, csak a narancslevet befejezem.
– Rendben. Hoztam olvasnivalót is amíg lecsöpög. A főnöke küldi, azt mondta hogy nagyon fogja érdekelni.

És valóban. Az első oldal után meg voltam véve. A félhalott vámpír is világraszóló zsákmány volt, de elkészültek az exem szkaffoldos teszteredményei is, második körig sikerült feltörniük. Az csak apró bónusz hogy sikerült indoktrinálni, és most már operatívként az állományt gazdagítja ő is. Nem tudtam eldönteni hogy ennek örüljek vagy zavarjon.

Meg sem lepett hogy Tia volt a vizsgálatvezető. Nem igazán ismerek mást, akinek ez sikerülhetett volna. Aranyos kis Tia, a fura akcentusával, a szétálló fogsorával és a béndzsa K-poppal amit folyton hallgat… de ha egy elmét kell meghekkelni, nem ismerek nála jobbat.

És micsoda fantasztikus eredményekkel lepett meg minket– Ki gondolta volna, hogy amit keresünk, ennyire ott legyen az orrunk alatt. Innen már csak idő kérdése minden célünk, a kami’no macüe, a Föld Halenti-forrása, a titok amit évezredeken át Grálként, Bölcsek köveként, Shangri-la fennsíkjaként kutatott megannyi elődünk…

Hirtelen nagyon hamar meg akartam gyógyulni, és újra szolgálatba állni. Beszélni akartam a vadásszal aki a vámpírt először elfogta. Tiával. A főnökömmel. Vele. Kint akartam vadászni az események sűrejében, ahelyett hogy egy kórteremben rohadva bámuljam az utcalámpát az ablakon át.

Egy héttel később a vágyam valóra vált. Épp utolsó éjszakámat töltöttem a kórház falai közt, amikor megtörtént az incidens. Hatalmas robbanás és nappali fény ragyogott fel a belváros irányából, kicsit még a talaj is megremegett. Fél órán belül egy terepjárón ott volt értem egy kiskatona, hogy sürgősen a központba kísérjen.

Takarítás [atosimacü]

Posted in az.ügynök, novella with tags , , , on október 4, 2011 by Coralio

„A golyót ingyen osztják
Neked is, nekem is, így hát
Én már ma felvágom a tortát
Minek kérdeznék, csendben írok alá…”
– Eleven Hold

[TÖRÖLVE], speciális operatív

Nem olyan nagy különbség örökkévalónak lenni, mint egyesek gondolják. A halál közelsége ugyanúgy megérint, függetlenül attól hogy lesz-e utána folytatás. Van, aki azt mondja, hogy a test félelme ragad át ránk, de szerintem minden létező ösztönösen irtózik elengedni azt, ami az övé volt, akár egy kis időre.

Vannak dolgok, amik soha nem változnak. Kórházablakon át bámulni az alkonyatot, például. Vagy az esőmarta, vasbeton lámpaoszlop, ami az ablak előtt mered az égre, szürke, vasbeton épületekkel a háttérben. Ez a kép akárhol fogadhat az ismert világegyetemben, csak fejből legalább száz bolygót tudnék felsorolni ahol ugyanilyenek az utcalámpák – és akkor még csak ezt a valóságot számoltam.

Kórházablakon át nézve különben is minden kicsit más lesz, átértelmeződik, átlényegül.

Állítólag nem vagyok életveszélyben, de ez nem sokat változtat a szubjektív élményen. Ki tudja mi lesz holnap. Elalvás előtt még rápillantok a kitüntetésemre. Arany plakett, Joachim Halenti gravírozott arcképével – az öreg pont olyan komoran néz a kerek szemüvege mögül, mint mindig –, körben a szokásos felirat: „Nur wer das Fürchten nie erfuhr, schmiedet Nothung neu”. Kísérőlevél a főnökömtől… Gyógyuljak meg hamar, tartozom egy huszassal a múltkori pókerből… Ez önkéntelenül is felderít… Most mit mondjak, bírom az arcát.

***

(egy héttel korábban…)

Pesterzsébet. Van ettől ocsmányabb része a városnak, de nem sok. Már a szükségállapot előtt is pokol volt, de azóta süllyedt pár bugyornyit. A házak közt koszos kölykök rágóznak, cigarettáznak bandákba verődve. Esper mindegyikük – errefelé más nem él túl. Észrevétlenül szívódnak fel, ahogy meglátják a Halenti Intézet jelvényét a katonáim mellényén. Errefelé mindenkinek vitte már el ismerősét az Intézet, mostanra megtanulták meghúzni magukat. A kezdeti időkben kisebb túlélőjátéknak is beillett ide bemerészkedni. Ezek a kölykök a történelem legősibb játékát játsszák életre-halálra – a területfoglalósdit. Az isteneknek hála, mostanra az Intézet puszta neve is elég a vezérhím státuszhoz.

Rutinfeladat a mai, bár a célpont nem rutin. Valaki megint azt hitte, hogy erősebb lehet a rendszernél. Erőszakos behatolás, hatósági blokád semmibevétele, hatósági személy elleni erőszak, letartóztatott személy eltérítése, hatósági tulajdon rongálása… Szép kis bűnlajstrom. Mindebben a legszebb pedig, hogy valaha ismertem a célszemélyt. Nem tudom eldönteni, hogy kegyelet vagy bosszúvágy volt, ami arra vitt, hogy elvállaljam a melót.

Talán a kíváncsiság. Olvastam a tegnapi újságot. Egy rövid MTI cikk a porig égett templomról, három rendőr súlyosan megsérült (vajon hogy kerültek oda), egy okkultizmussal foglalkozó magazinban pedig lapzárta utáni, féloldalas összeállítás a „csepeli sárkányról”, amit számos független szemtanú látott az égen. Ritkán jutnak el az ügyeink a sajtóig – persze így is sok munkánk van már benne, hogy sikerült elkenni a részleteket. A valóságban a templom nem porig égett, hanem felrobbant, legalább hat rendőr halt meg a helyszínen, két begyűjtőnk súlyosan megsérült, és egy rendkívül veszélyes, papíron teljesen biztosított alanyt szöktettek meg közvetlen az orrunk elől. Azért ez előtt csak elismerően lehet bólitani.

A ház ugyanúgy le van rohadva, mint az összes többi. Errefelé mindent csontig kifosztottak, csak az maradt a helyén, ami oda van betonozva… Néha még az sem. Valaha kaputelefon volt, most már kapu sem nagyon van. A fénycsőarmatúrákat szakszerűtlenül lefeszegették, itt-ott még a vezetékek kilógnak a plafonból, ahol nem tépkedték ki azt is. A kapcsolók helyén üres lyukak meredeznek. Hogy az újoncaim feszültségét oldjam, belenyúlok az egyikbe és komikusan áramütést színlelek. Már több mint egy éve hogy errefelé nincs áram.

Elindulunk felfelé a lépcsőn. A sarkokban használt heroines fecskendők. A kétségbeesés drogja. Az esperek pedig mindenütt az ecstasyra esküsznek, az egyetlen szer ami erősíti a képességeket ahelyett, hogy tompítaná őket. A harmadik emeleten tízévesforma kisgyerek ront nekünk az árnyak közül, kezében ügyetlenül megformált manapenge lobog. Az egyik kiskatona rutinosan küldi meg egy rövid sorozat kábítólövedékkel. Pár lépést még tesz, majd összeesik. Begyűjtési nyakörvet teszünk rá, majd az őrjárat felszedi. Megjelöltük, megtaláljuk akárhol.

Errefelé úgy élik meg az ilyet, mintha a sátán jelölte volna meg – a valóságban ételt, szállást és taníttatást fog kapni. Csupa olyan dolgot amire itt nem lenne esélye sem. Pár nap kétségbeesést igazán kibír még.

Az ajtó ismerős-idegen. Mindig is szakadt volt, de ennyire nem. Bezörgetek.

– Halenti Intézet, kinyitni! – Van a hatósági munkában valami perverz kielégülés. Azt mégse mondhatja az ember, hogy „Ukrán maffia, kinyitni!” Az ősidők óta szinte mágikus hatalmat ad, ha a te oldaladon van a törvény. – A XXIX/2006-os MEH rendelet értelmében minden állampolgár köteles felszólításra alávetni magát a Halenti Intézet felülvizsgálatának. Nyissák ki az ajtót!

Persze, hogy nem nyitják ki. Ennyi erővel azt is mondhattam volna, hogy a kaszás halál vagyok. Hátrahúzódok, és intek a két katonának. Profin foglalják el a helyüket az ajtó két oldalán, pár másodperc és bent vagyunk. Imádom nézni, ahogy dolgoznak. Bár újoncok hozzám képest, ők a hadseregből jönnek, míg én… más szakterületről. Másban vagyunk jók.

A nappali vérben tocsog. Szó szerint. A falak mellett kölykök kifacsart holttestei, az ágyon – úr isten, ez ugyanaz a molyrágta ágy, ami már 10 éve is megérett a kidobásra –, az ágyon pedig a megszöktetett alanyunk, félhosszú hajának színe már nem látszik a félig megalvadt vértől amiben szinte fürdik, de még így is kivehetőek a szörnyű sérülések a testén.

A gyanúsított fölötte térdel, kétségbeesetten próbálja visszaállítani a mana áramlását a megtépázott lány testében. A körülményekhez képest egészen szakszerű szertartás…

Felnéz. A tekintetében a végső kétségbeesés, a gyűlölet és a felismerés játszik. Az idő szinte megtorpan, ahogy meglódul felénk. Ujjaimból manaszálak csapódnak a falba, egy pillanatra becsukom a szemem. Már jártam itt, ismerem az itteni mintákat. Elvileg gyorsabb tudok lenni mint ő. Elvileg. Akkoriban messze nem voltam ilyen erős, és a minták is változhatnak. Az egyik katona kezében felugat a fegyver.

Háromszög. Eső. Láng. Sötétség. Szem. Megvan.

Elönti a tudatomat a tér háromdimenziós képe. Már az én terem. A gyanúsított nagyjából félúton van attól, hogy a torkomba mélyessze a szemfogait, a zöldfülű által útrabocsátott gumigránát épp az oldalát súrolja, de úgy tűnik ez nem hatja meg túlságosan. A gyógyító szertartás zavaros vonalai szinte egybefonják a két nő lényét, és végtelen erővel lüktet bennük száz rituálisan feláldozott esper kollektív élete és hatalma. Az elmémen lassan hömpölyög keresztül a pánik – talán túl nagy fába vágtam a fejszémet.

Kétségbeesetten fésülöm át a teret fogódzók után. Darabokra szakadt spirituális védvonal foszlányaira akadok az északi szobában. Számottevő energiát nem látott soha. Istenem… hiszen ismertem aki állította… Éjszakákon át ültünk abban a szobában gőzölgő teáscsészék és fűszeres limonádéval teli bögrék felett, világokat osztva meg egymással…

És hirtelen felvirrad bennem, hogy mit kell keressek. Hiszen ismerem az ellenfelem. Alig észrevehető, finom hálóként mindenütt ott van, mindent átjár és keretbe von. Egy bukott létező önnön dugájába dőlt hatalma, eónok öröksége, ami törött, ázott szárnyként húz le minden magunkfajtát. Összehúzom a szükséges szálakat, felidézem a szükséges paradoxokat, és megküldöm, izomból.

Fény önti el a szobát, a gyanúsított felsikolt, magzatpózban csattan a falon, jó fél méterrel vétve el a nyakam. Nyüszítve kaparja a saját arcát.

– Sajnálom – suttogom felé, majd intek a katonáknak.

Sietősen biztosítjuk a célszemélyeket, agyhullám-semlegesítő a nyakszirtre, manazáró bilincs a kézre. Az egyik kiskatona a központtal rádiózik, jöhet a kiemelés.

Elengedem a manahálót, és az ágy szélére rogyok a ragacsos vérbe. Haloványan érzékelem, hogy az arcomon könnyek csorognak. Ez vajon szomorúság, vagy rám is hatottak a paradoxok? A világ legalább három árnyalattal sötétebb most, mint öt perce. És persze a lehető legrosszabb pillanatot választom az önsajnálatra.

Felnézek, a bejárati ajtóban egy bennszülött áll. Hosszú szőke haj, szakadt rockerkabát, fültágító, akkora pupillák mint ide Kiskunlacháza. Nem baszod…

– ENGEDJÉTEK EL! – üvölti, kezeiből ügyetlen, de karvastagságú manacsóvák vágódnak a padlóba… A szoba kifordul. A vasbeton fülsiketítő robajjal hullik darabokra, és hitetlenkedve nézem a rozsdás merevítőgerendát, ami a hasamból áll ki. Két méterrel a testem felett, a plafonon ülve nézem a haldoklók szórakozottságával, ahogy a megérkező helikopterünk ágyúja véres permetté szaggatja a szőke helyi erőt.

Ez most vajon siker vagy kudarc?