Archive for the a.szökevény Category

Gaia

Posted in a.szökevény, novella on augusztus 5, 2013 by Coralio

„Egyik lába az Napba vót,
Másik meg a Hódikába’,
Egyik lába az erdőbe,
Az másik meg az tengerbe,
Jobb oldalán nagy szén égett,
Bal oldalán köd setétlött,
Szeme előtt hajnal virradt,
Utána meg éjjel szakadt…”
– Szlavóniai népdal

[TÖRÖLVE], szökevény

– Íme, barátaim, a Föld Halenti-forrása!
A tisztás… de micsoda tisztás! Az élet buzgárként tör fel a mélyből, buja mohával, gombák és zúzmók telepeivel, vad aljnövényzettel borítva mindent. A földből apró fénypontok emelkednek el, akár szódáspohár aljáról a buborékok… És mindennek a közepén…
Nehéz szavakba önteni. Kétségtelenül emberi alak, vagy legalábbis az volt valaha. Deréktól lefelé a föld és az aljnövényzet fogságában, akár egy gyökeret eresztett virág. Átlátszó, de mégsem. Mondhatnám hogy egyenként látni a belső szerveit, de nem nagyon maradt (vagy tán sosem volt?) szerv amit látni lehetne, egy halványan áttetsző agyon kívül, ami a fényszilánkok kékeszöld ragyogásában úszik… Leginkább kezdetleges tengeri virágállatok jutnak eszembe, ahogy az éteri testre pillantok. Arca kisimult, az abszolút gyönyör maszkja, ahogy ajkairól, szeméből és orrából vastag patakban csorog a ragyogó élet.
Linda lassan az alakhoz lép, letérdel, és gyengéden végigsimít az áttetsző arcon.
– Szervusz, Gaia. Örülök hogy újra látlak – azzal kezét óvatosan a lecsöpögő folyadék alá tartja, és lehunyja a szemét, ahogy az végigcsorog a karján. – Oké, nincs sok időnk, a kapcsolat a legjobb esetben tíz percig áll fenn – pattan fel váratlanul. – Azt ajánlom, közben nézzétek meg jól. Nem kizárt hogy a nem túl távoli jövőben közülünk valaki fog itt térdelni, miközben másodfajú alkaheszt csorog a szájából.
Elfoglaljuk az előre megbeszélt helyeket a tisztáson, miközben Lin és Zoli a ragyogó alkaheszttel rajzolja fel a pecsétet a talajra. Soha nem tapasztaltam még hasonlót, vibrál a levegő az energiától, és a végtelen hatalom érzése ragad el, ahogy megérintem és kifeszítem a hálózat rám eső részét. Előkerülnek a marmonkannák, és szép lassan mind megtelnek a ragyogó folyadékkal.
– Hé! Hé, navigátor, a suttyó kurvaistenedet bazmeg! – hallom, és egy pofon csattan tompán az arcomon… tompán? – Bazmeg, a nem túl távoli jövő alatt nem öt perc múlvát értettem! Egyelőre kellesz nekünk! Fókuszálj!
Lassan visszajön a világ, ahogy a hálózat összeomlik körülöttem. A kezem kékeszöld fénnyel ragyog, az élet melege borítja… lassan a számhoz emelem.
– MEG NE KÓSTOLD BASZOD!
– Összeomlik az átjáró! Zoli, Imi, kapjátok karon és hozzátok! És ha megissza az alkahesztet, akkor sok embert fogok megfojtani! Gyerünk! Öt!
…Négy!
…Három!
…Kettő!

A vonat zakatolására ébredek fel. Linda és Zoli vigyorogva néznek, Imi és a két másik srác lassan ébredeznek. A vagon ablakán túl koranyári délbe burkolózik Fejér megye.
– Fú de beszartam gyerekek. – jelenti ki Linda.
– Ne törd magad srác, elsőre majdnem én is bezsongtam – bokszol vállon kedélyesen Zoli. – Az a lényeg, hogy sikerült. – A kabin koszos padlóján, szakadt reklámszatyrokban fekvő öt-tíz literes marmonkannákból sugárzó zöldeskék fény furcsán keveredik a déli napsütéssel.

Negyvennyolc órával az incidens előtt

Posted in a.szökevény, novella with tags on február 18, 2013 by Coralio

„Ablakodon kívül ott egy nagyváros van
Tombol a szél, s a távolban az égre lobban
A hajnal…”
– Bonanza Banzai

[TÖRÖLVE], szökevény

Ha a könyvesbolt és az örvény volt a történetem kezdete, akkor kétségtelen, hogy az igazi megmérettetés a Lánchíd-incidenssel indult. Jó kis társaságot szedtem össze Csepel és Lágymányos klubjaiban. Még pár rózsadombi gazdaggyerek is volt köztük, intézeti esper-igazolvánnyal meg mindennel. Esper iskolába jártak a Csatárka úton. Mi, afféle pórnépként félig lenéztük őket amiért lefeküdtek a hatalomnak, félig irígyek voltunk, de a dolog mindig megmaradt a jó hangulatú szúrkálódás szintjén. Afféle törvényen belüli törvényenkívüliek voltunk, mint a motorosbandák a végtelen amerikai országutakon. Kirándultunk, bicikliztünk, ittunk és drogoztunk. Jó év volt. Nagyon jó év. És ismét május lett.

***

Az első ösvényen jobbra. Porladozó betonlépcsőkön kapaszkodom, az erózió és a növényzet már rég kiszabadította az acélszerkezetet. A rozsdás vaskorláton apró, hófehér rovarok ülnek, szárnyacskájuk háztetőként borul a hátukra, és nyári hópelyhek gyanánt emelkednek a levegőbe ahogy elhaladok mellettük. Felérek. A fák és bokrok elmaradnak, ahogy a meredek domboldal síkba fordul. A háztető-szárnyú rovarok felhőben zsongnak körül, a talpam alatt méregzöld aljnövényzet és moha, mintha az élet a föld alól zubogna fel.

Egy keskeny betonúton túl hatalmas épületegyüttes áll. Zsaluzott beton, praktikus és puritán. Talán kórház vagy rendelőintézet. Messziről vonzza a tekintetet. Az jut eszembe ahogy a baljóslatú szerkezet felém emelkedik, amikor régen számítógépes RPGkkel játszottam, és mindig előre lehetett tudni, hogy a pálya melyik részén fog történni valami, hogy hol vár a főgonosz. A budai esperek nodális pontnak hívják az ilyet.

A kitört üvegű alumíniumportál nyikorogva enged, ahogy benyitok az aulába.

– Éljen a navigátorunk! Szép volt fiú! – tapsol Zoli. Magas, vékony srác biciklis szemüvegben és olajos pólóban. Pár hasonszőrű haverja állja körül, akik közül talán kettőt láttam egynél többször. Nagy részül nehéz hegyibiciklire támaszkodik, Zolit is beleértve. Mindannyian bólogatnak. A kórházi aula ablakain éles napfény tűz be, a sarokban poros kólaautomata áll. Az épület minden porcikáján elhagyatottság és idő ül.
– Gondoltam hogy nem vagy akármi, de ez mindenen túltesz amit eddig láttam – suttogja Linda. Arabos arcvonások, hosszú fekete haj. – Négy konzekvens nodális pont fél óra alatt, szálvesztés nélkül. Ez jobb mint az Intézet legjobbja.
– Múlt hét óta ebben már nem lehetünk biztosak, Lin – vág közben Zoli.
– Oké akkor jobb mint az intézet két héttel ezelőtti legjobbja. A mostaniba hadd ne gondoljak bele.
Zavartan nevetgélve sétálok be a terem közepére. – Na, de megcsináltam, ugye? Akkor most már igazán kitálalhatsz, Linda. Mi a terv? – A biciklisek változatlanul mosolyognak, de bólogatva néznek ők is a lány felé.
– Azt mondtad ha szerzünk navigátort akkor elmondasz mindent.
– Az Intézet a múlt héten túl messzire jutott. Nekünk is emelni kell a tétet, különben kiesünk.
– Azaz…?
– Volt egy fura csaj Erzsébeten. Gyöngyvérnek hívták. Hívják. – Linda lesüti a szemét, ahogy tovább magyaráz. – Az Intézet elfogta. Nem gondoltam hogy emiatt aggódni kellene, de akkor még nem tudtam, hogy Tiának odaát Gyöngyvér a lova volt.
– Lova?! Mivan? – Zoli haverja nevetve ül le a bicikli mellé. – Eleve ki az a Tia?
– Fogalmazzunk úgy, hogy osztoztak egy testen. És Gyöngyvér volt alul. Tia ismeri az összes gyenge pontját. Ez a ló dolog olyan, mint amikor szinkronicitásban vagy valakivel. Szép is tud lenni. Az övék nem volt az. Legalábbis a vége felé nem.
– De ki az a Tia?
– A barátnőm. Volt barátnőm. Exem. Nevezd ahogy akarod. Egy zseni. Négy nodális pont szálvesztés nélkül negyven perc alatt.

A váróterem csendbe burkolózik egy pillanatra. – Az nem rossz – visszhangzik halkan.

– Annak idején, a szingularitás alatt beállított hozzám két CD-vel. Hogy ő most japán Windowst fog installálni a gépemre. Egy nyolcbites grafikájú játék kedvéért. Azt mondta hogy írjak róla olvasónaplót neki, és majd meglátom.
– Tudtál japánul?
– Nem zavarta hogy nem. Azt mondta jobb is így.
– És, írtál?
– Mire elkészültem, három óra alatt ment a négy nodális pont a klifótban. Minimális szálvesztéssel.

Fél pillanatnyi csend.

– Nekem is odaadod azt a játékot?…
– Ha még megvan. De ezt csak azért mondtam el hogy tudjátok ki az ellenfél. Ő is olyasmi mint te, Navigátor – fordul felém. – Csak összeszedettebb. Jobban a helyén van a feje. Sokkal jobban. Ami meg Gyöngyvért… Szunyát illeti, ő az igazi para. Gyanítottam, hogy matsuei lehet, de most már egészen biztos vagyok benne. Tia feltörte a lányt. Az övék. Azt meg hadd ne magyarázzam mit jelent ez nekünk.
– Baz. – Láthatóan mindannyian értik. A budaiak mindenképp. Én nem.
– De, talán elmagyarázhatnád.
– Egyelőre van némi hatalmi egyensúly az intézet és a szabad esperek közt, de ami a kami no matsuei-t illeti, az intézet messze, messze előttünk jár tudásban és lehetőségekben. Na most ehhez vedd hozzá hogy ténylegesen van egy matsuei-jük. Ha hagyjuk, hamarosan uralni fogják a világot, és mindannyiunkat.
– És mi mit tudunk tenni?
– Mindjárt rátérek arra is…

Visszatekintés

Posted in a.szökevény, novella with tags on október 17, 2011 by Coralio

„Stay with her, lay with her, carry her high
Swear an allegiance to things you can’t hide
She will find us again
She will bind us again
Lies won’t blind us again
Heavens bow to her reign
Once again…”
– Ghostfire

[TÖRÖLVE], szökevény

Sokat gondolkodom azon, hogy hol és mivel is kezdődött minden. Már jóval a 2006-os szingularitás előtt, ez egészen bizonyos. Van pár szereplő és minta, ami vissza-visszatér, akármerre is járok.

Ő is… Vele akkor találkoztam először, amikor egyszer eltévedtem a „Labirintusban”. Klifótban. Akkor, 2000 táján nem volt se Intézet, se erzsébeti incidens, se semmi. Klifót viszont volt, bár kevesen ismerték. Én ismertem, pedig alig voltam több gyereknél. Szóbeszédből, városi legendákból, a készülő szingularitás árnyaiból, amelyek kutató csápokként kúsztak be hálószobákba, tömjénillatú teázókba és sötét szórakozóhelyekre.

A Várban sétáltam, és a kihalt utcákon kerestem létem szilánkjait… egy alkalommal az önvizsgálat transzában elveszve lesétáltam egy lépcsőn, ami igazából nem volt ott.

A Klifót furcsa hatással van az emberre. Aki odabent eltéved, nem csak a kiutat veszíti el, hanem önmagát is, mintha egy kísértő álomba csöppent volna. Máig nem tudom, hogy hogy találtam vissza. Emlékszem, egy várfalról lenézve láttam a Dunát, hidak nélkül, Pest tornyait olyan gyönyörűnek és mesebelinek, amilyenek csak egy költő képzeletében lehettek valaha is. Hosszan bolyongtam a macskaköves utcákon, míg egy – a valóságban tán sosem létezett – középkori várkapu beugrójában csalogató fényeket és emberi élet hangjait hallottam.

A kapu alatt apró könyvesbolt bújt meg, óarany izzófénnyel megfestett polcok roskadoztak megannyi könyv terhe alatt. A pultnál öreg, szakállas antikvárius ült csuhában és vastag szemüvegben – egy fekete talárt viselő, hollóhajú, kortalan férfivel beszélgetett visszafogott, bizalmas hangon. A polcok közt pedig egy magas, tizenhat év körüli szőke lány válogatott, oda-odapillantva a hollóhajúra.

Máig emlékszem a várakozásteli melegségre, amely feszítőn áradt szét a szívemben és a testemben, a nodális pont sorsfonalak lüktetésétől terhes és nosztalgikus levegőjére. Olyan érzés volt, mint szerelmesnek lenni. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy átléptem a küszöböt. Érkezésem csak a lányt zavarta meg, aki felnézett, majd elgondolkodva tette vissza a kis, piros textilkötésű könyvet, amiben addig el volt merülve. Érdekes jelenség volt, ruhája egyszerre tűnt praktikusnak és nőiesnek, barna, zöld és borostyán színei pedig önkéntelenül is érintetlen karsztokat és mohos forrásokat juttattak eszembe. Szórakozottan átsétált egy polchoz fekete kísérője mellett, és ott folytatta a böngészést.

Kíváncsiságból kivettem a könyvet, amit előttem tett vissza a polcra. A borítóján ismeretlen jelek sorakoztak, de amint rápillantottam, hangyákként futott szét az írás, hogy latin betűkké álljon össze: Moylen Lemoir – ennyi állt csak a borítón. Ahogy felütöttem, ismét megcsodálhattam, ahogy az írás világos magyar szöveggé formálódik.

***

– Len, neked mi az álmod?
– Furcsákat kérdezel. Befejezni az iskolát, hogy ne ugráltassanak folyton. – A fiú szórakozottan dobta hátra a nehéz csuhát, ahogy leült.
– Nem úgy értem. Úgy igazából, amit tényleg szeretnél.
– Nem tudom mi az. Muszáj hogy legyen? Neked van?
– Igen. Van. Egy olyan világról álmodom, ahol újra teljes erejéből ragyoghat a nap, és feltámadhat a szél.
– Hallottam hogy a nemesek furcsák, de te messze túlteszel az átlagon. Hiszen most is süt a nap…
– Én meg hallottam, hogy a halandók buták, de te túlteszel mindegyiken. – A lány sértetten merült el újból a hatalmas fóliáns tanulmányozásába.
– Ne haragudj… Tudod mit? Ha ez megvígasztal, akkor te leszel az álmom. Egyszer oszd meg velem a tiédet, és ketten megvalósítjuk.
– Esküszöl?
– Esküszöm.

***

– Szomorú a vége.
– Tessék? – A könyv lapozgatása közben észre sem vettem, hogy a hollóhajú mögöttem áll.
– A történet vége. Bár van némi hősi romantikája.
– És ezt miért mondtad el nekem?
– Mert te is olyannak tűnsz aki képes ilyen hülye esküket tenni. – A férfi felnevetett. Így alig tűnt többnek húsznál.
– He?
– Ha igazán őszinte akarok lenni… – Mutatóujját gondolkodón végighúzta a száján. – Talán a régi önmagamra emlékeztetsz…
– Ööö… köszönöm…

Közben a lány már az utcán topogott, láthatóan türelmetlenül.
– Gyere már Taai, azt hittem végeztünk! – integetett az ajtóban, fel-le ugrálva, szőke hajfonatai lobogtak a szélben.
– …vajon hányszor kell még elmondjam neki, hogy a nevem nem Taai… – sóhajtotta a férfi lemondóan, különösebben nem címezve senkinek a mondatot, majd kifelé menet még visszafordult felém.
– Vigyázz magadra. Egyszer talán még találkozunk.

Őt nem láttam azóta – annyit tudok csak róla, hogy miként nem hívják. A lánnyal viszont még többször hozott össze a sorsfonalak örök tánca.

Talán itt kezdődött minden, hogy évekkel a szingularitás előtt beléptem a Klifótba, és egész emberként tertem vissza onnét. Kevesen mondhatják ezt el magukról. Máig nem tudom, hogy mi lett volna ha akkor megveszem azt a könyvet. Nem volt drága sem.

Talán akkor kezdődött, amikor kiskamaszként – bevállalom, csajozási szándékkal – csatlakoztam egy kis okkult csapathoz, talán egy évvel a fenti incidens előtt. Éjfélig vízipipáztunk a Margit-sziget fái közt, és IRC-n cseteltünk furcsa nevű csatornákon, a betelefonálós Internet mágikus hálóján…

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy akkor kapcsoltak a dolgok magasabb sebességbe, amikor a Dél-Pest negyedeit kísértő térörvény elnyelte a nővéremet.

Egy házibuliban történt, még Erzsébet lezárása előtt, a már említett kis körünkkel gyűltünk össze, hogy tűzhelyként üljük körbe a Playstationt, és távoli világokról, idegen valóságokról beszélgessünk. A legtöbbünk frissen ébredt esper volt, úgy éreztük, mintha egy új világ nyílt volna meg előttünk, ami csak a miénk, ami értünk él. Önfeledten gyűrtük a játékokat, és egyszerre merültünk el a fantázia és az emlékek tengerében. Én az ágyon ültem, a többiek a gép előtt a szőnyegen.

Máig emlékszem, ahogy a szoba közepén meggyűrődött a tér, mintha délibáb szállt volna fel, és a következő pillanatban már egyedül voltam. Hallottam történeteket az örvényről, hogy a „Labirintus” legmélyére nyílik, és hogy akit elnyel, az soha többé nem kerül elő… Bevallom, mindig kételkedtem a pletykák igazságában. Még a Klifótban tett kirándulásomon is gyakran tűnődtem el, hogy nem álom volt-e. Mindig valaki valakije látta csak. Most viszont ott ültem az ágyon, kezemben a Playstation vezérlőjével, egyedül a szobában, ahol azelőtt még öten voltunk.

Az ablakban furcsa madár ült, borzos tollazattal és kampós, flamingószerű csőrrel. Gyanúsan nyújtogatta hosszú, kopasz nyakát, és egyenesen engem bámult hatalmas, rezzenéstelen szemével. Emlékek rohantak meg. Azt hiszem egy kicsit bepánikolhattam.

A többiek eltűnését, ahogy az épületet ért szerkezeti kárt is leírták mint megmagyarázhatatlan jelenséget. Egyenruhás és laborköpenyes emberek jöttek, méricskéltek, nézlődtek, majd megvonták a vállukat és távoztak. Úgy döntöttem, nem hagyom annyiban a dolgot.

A későbbiek ismeretében talán dönthettem volna jobban is…

Menedékház

Posted in a.szökevény, novella with tags , on október 5, 2011 by Coralio

„…rég volt,
S most ismét jó lenne
Az a néhány tegnapi perc”
– Eleven Hold

[TÖRÖLVE], szökevény

„Menj fel busszal a Normafáig. A protokollt elvileg tudnod kell. Talán már észrevetted, hogy a mezőn a fák közt kibelezett lámpaoszlopok állnak. Ha helyesen léptél be, az átjáró megnyílik, és a lámpák égni fognak. Kövesd őket, utána már tudni fogod merre kell menj. Jó utat, vándor.”

Novemberi alkonyat volt, az a bizonyos rövid, mágikus idő naplemente után, amit a profi fényképészek „kék óraként” emlegetnek, és mindennél értékesebb a számukra. Lefelé bandukoltam a domboldalban, évtizedek óta halott lámpákból csordogáló aranyszín fénytócsákon át, és azon járt a fejem, hogy semmi, de semmi nem változott azóta, amikor gyerekként betévedtem a Klifótba – igaz akkoriban még „labirintusként” ismertem… Most is magamat kerestem egy rég elabortált teremtés szilánkjain. A bújkálás az Intézet és a veszprémi Kabal elől másodlagos, akár irrelevánsnak is mondható.

Mire az élőholt lámpák elmaradoztak, az égbolt is éjbe fordult, és elfogyott a lejtő a lábam alól. A lejtőt átszelő betonút mellett kidobott ülésgarnitúra meredezett a szalagkorlát árnyékában – dohos mohaillat csapta meg az orrom, ahogy kimásztam mellette a nedves aszfaltra. Elindultam az út szélén, és feltekertem a hangerőt az mp3 lejátszómon.

Kevés egybefüggő emlékem van a bolyongásomról a domboldalban. Titokzatos, keskenyablakú kőházak és leponyvázott, vén autók szegélyezték az utamat, itt-ott pedig hatalmas, gazzal benőtt kertek nyíltak, kopott, törött kövezettel és rozzant épületekkel, amik valaha üdülők, sportközpontok vagy éttermek lehettek.

Többször is eszembejutott a térkép, ami félig legális kutakodásaim eredményeként jutott a birtokomba. Az Intézet műholdról megmérte a tér entrópia-kapacitását az egész ország felett. Itt a legmagasabb. Itt a leghatalmasabb, a legiszonyatosabb, és egyben leggyönyörűbb a Klifót. És én olyan mélyre merészkedtem, ameddig kevesen jutnak el – talán csak a környék örökké mosolygós, titokzatos esperei tartanak illegális bicikliversenyeket errefelé.

Furcsa, hogy ha esperekről van szó, mindenkinek Dél-Pest gettói jutnak eszébe. A város szebbik felének is vannak titkai… Hajaj, de még milyenek. Csak hát mint egy igazi úrihölgy, a vén Pilis sem enged ki semmit a hálószoba homályából, ami a polgári közönség ízlése szerint nem való a nappali fénybe.

A nedvesen fénylő aszfaltot már rég magam mögött hagytam, lépcsőkön, keskeny erdei ösvényeken és erdészeti utakon át követtem a belső iránytűt, ami csalhatatlan biztonsággal vonzott egy meghatározott cél felé. Végül a földút kopott vaskapuba torkollott, mögötte gazzal felvert tollaspályák, törött szalonnasütő pár vén fa árnyékában, és egy hatalmas, üveg tolóajtós közösségi pavilon, sosemvolt úttörőtáborok és erdei iskolák emlékeit ébresztve bennem.

Amire viszont egyből felfigyeltem, hogy a talán tőlem is idősebb higanygőzlámpák mind égtek, és az épületből is neoncsövek fénye vetült a sportpályákra. A bejárattól nem messze öreg ipari áramfejlesztő mormolt megnyugtató baritonnal.

A pavilon előtti árnyékból egy sötét alak bontakozott ki, és felém sietett. Alacsony, kócos hajú lány volt, olyan pulóveres bölcsész fajta. Másfél méter láncot tekert le a vén kapuról, hogy végre kitárhassa, és a nevemen köszöntött.

A régi, igazi nevemen, amin senki nem szólított több, mint hatszázötvenezer éve.

Beléptem.