Archive for the novella Category

Valamikor, valahol

Posted in novella on január 21, 2014 by Coralio

Valamikor, valahol…

A tévében a „Második Bábel, a telepata fiú” című rajzfilm záródala megy. Körülbelül ötvenedszerre.
– Mi eeez? Kapcsolj már el, Szei! – nyöszörgi az ágyból egy gyűrött, szőke, pizsamás élőlény.
– Na végre hogy magadhoz tértél Szunja – hangzik a válasz. A hang tulajdonosa vöröshajú, apró lány, épp a hatalmas, alukeretes ablakok alatt kuporogva játszik a távirányítóval…
Egy halk pukkanás hallatszik a tévéből, és a telepata fiút Devilman, a sajátos szuperhős karakterdala váltja.
– Különben is Szei mit keresel itt? Hajnal van! Nem emlékszem semmire és fáj a fejem! – „Az ördögfül mindent hall, az ördögszárny az eget szeli, az ördögsugár…” – Mi EEEEEEZ?! Kapcsold már ki!
– Most mit csináljak, nem mintha lenne adás amit befoghatunk, és a DVD-kből is kifogytam – válaszol a Szei nevű, majd feláll, és elmerengve bámul ki a hatalmas ablakokon.
A tévében a beszédes, „Paradiklorobenzol” c. dal kezdődik. Szei vigyorogva énekli a refrént.
– Na legalább már nem ismétlésen hagytad.
A szoba rendetlensége, a reggeli ágy illata, a Playstation körül szétszórt kábelek túlvilági kontrasztot alkotnak a kint húzódó végtelen tengerrel és a szivárványszínben játszó égbolttal. Az ablak alatt lassú hullámok csapkodják a félig elmerült korlátot, amelyhez apró motorcsónakot kötött valaki.
– Tudod az van hogy a kinti világban most épp nem létezel. Még az is lehet hogy évezredek óta várok arra hogy felébredj, bár egy ideje nem számoltam. A Breath of Fire 4-et tizenötször játszottam végig, a Legend of Manát negyvenszer.
– De nem emlékszem semmire! – ül fel az ágyban Szunja, hosszú szőke haja az ölébe omlik.
– Néha előfordul az emberrel, megsemmisülés után. Nyugi, nem sietünk sehová.
A szőke lány kikászálódik az ágyból, és az ablakhoz vonszolja magát.
– Fúúúúúúúú…
– Ugye?

Reklámok

Gaia

Posted in a.szökevény, novella on augusztus 5, 2013 by Coralio

„Egyik lába az Napba vót,
Másik meg a Hódikába’,
Egyik lába az erdőbe,
Az másik meg az tengerbe,
Jobb oldalán nagy szén égett,
Bal oldalán köd setétlött,
Szeme előtt hajnal virradt,
Utána meg éjjel szakadt…”
– Szlavóniai népdal

[TÖRÖLVE], szökevény

– Íme, barátaim, a Föld Halenti-forrása!
A tisztás… de micsoda tisztás! Az élet buzgárként tör fel a mélyből, buja mohával, gombák és zúzmók telepeivel, vad aljnövényzettel borítva mindent. A földből apró fénypontok emelkednek el, akár szódáspohár aljáról a buborékok… És mindennek a közepén…
Nehéz szavakba önteni. Kétségtelenül emberi alak, vagy legalábbis az volt valaha. Deréktól lefelé a föld és az aljnövényzet fogságában, akár egy gyökeret eresztett virág. Átlátszó, de mégsem. Mondhatnám hogy egyenként látni a belső szerveit, de nem nagyon maradt (vagy tán sosem volt?) szerv amit látni lehetne, egy halványan áttetsző agyon kívül, ami a fényszilánkok kékeszöld ragyogásában úszik… Leginkább kezdetleges tengeri virágállatok jutnak eszembe, ahogy az éteri testre pillantok. Arca kisimult, az abszolút gyönyör maszkja, ahogy ajkairól, szeméből és orrából vastag patakban csorog a ragyogó élet.
Linda lassan az alakhoz lép, letérdel, és gyengéden végigsimít az áttetsző arcon.
– Szervusz, Gaia. Örülök hogy újra látlak – azzal kezét óvatosan a lecsöpögő folyadék alá tartja, és lehunyja a szemét, ahogy az végigcsorog a karján. – Oké, nincs sok időnk, a kapcsolat a legjobb esetben tíz percig áll fenn – pattan fel váratlanul. – Azt ajánlom, közben nézzétek meg jól. Nem kizárt hogy a nem túl távoli jövőben közülünk valaki fog itt térdelni, miközben másodfajú alkaheszt csorog a szájából.
Elfoglaljuk az előre megbeszélt helyeket a tisztáson, miközben Lin és Zoli a ragyogó alkaheszttel rajzolja fel a pecsétet a talajra. Soha nem tapasztaltam még hasonlót, vibrál a levegő az energiától, és a végtelen hatalom érzése ragad el, ahogy megérintem és kifeszítem a hálózat rám eső részét. Előkerülnek a marmonkannák, és szép lassan mind megtelnek a ragyogó folyadékkal.
– Hé! Hé, navigátor, a suttyó kurvaistenedet bazmeg! – hallom, és egy pofon csattan tompán az arcomon… tompán? – Bazmeg, a nem túl távoli jövő alatt nem öt perc múlvát értettem! Egyelőre kellesz nekünk! Fókuszálj!
Lassan visszajön a világ, ahogy a hálózat összeomlik körülöttem. A kezem kékeszöld fénnyel ragyog, az élet melege borítja… lassan a számhoz emelem.
– MEG NE KÓSTOLD BASZOD!
– Összeomlik az átjáró! Zoli, Imi, kapjátok karon és hozzátok! És ha megissza az alkahesztet, akkor sok embert fogok megfojtani! Gyerünk! Öt!
…Négy!
…Három!
…Kettő!

A vonat zakatolására ébredek fel. Linda és Zoli vigyorogva néznek, Imi és a két másik srác lassan ébredeznek. A vagon ablakán túl koranyári délbe burkolózik Fejér megye.
– Fú de beszartam gyerekek. – jelenti ki Linda.
– Ne törd magad srác, elsőre majdnem én is bezsongtam – bokszol vállon kedélyesen Zoli. – Az a lényeg, hogy sikerült. – A kabin koszos padlóján, szakadt reklámszatyrokban fekvő öt-tíz literes marmonkannákból sugárzó zöldeskék fény furcsán keveredik a déli napsütéssel.

Az emlékezet országútján, I.

Posted in az.ügynök, novella on június 10, 2013 by Coralio

„Nem tudok egy napot sem,
Nem tudok egyetlen női nevet,
Pedig nőket, heteket, hónapot is hozott…”
– Cseh Tamás

[TÖRÖLVE], speciális operatív

Zuhogott a júliusi hó. Máig emlékszem, szinte fényképként maradt meg. Hatalmas, karácsonyi pelyhekben jött, és nem akart abbamaradni. Mindenki tudta, hogy elkezdődött valami, és már nem lehet visszafordítani. A várost már vastag hópaplan és fekete lutyok borította, amikor megkaptam a behívót eligazításra. Onnantól számítjuk a tulajdonképpeni szingularitást.
Mindebben nem az volt igazán sokkoló, hogy júliusban mínusz egy fokos zimankó és hóvihar csapott le az országra, hanem hogy minden pontosan az ő jóslatai szerint történt. Nem is olyan rég, amikor az ajtaja előtt álttam két kiskatonával, a nyomor kaptárában, akkor is átvillant az agyamon egy jóslat. A falból kiszaggatott kapcsolókról, a végromlásról, a magányról.
Amikor Tiát megismertem, az volt az érzésem, hogy megtört a varázs. Hogy ez a beteges ragaszkodás egy olyan emlékhez, amiben több a szégyellnivaló mint bármi más, hogy ez a megmagyarázhatatlan vonzalom csak egy hülye tévedés volt. Hogy csak összetévesztettem a másolatot az eredetivel. Ez a kis koreai diáklány mindaz volt, amit hibás másolat formájában megszerettem. A lángoló szellem, a dimenzióvándor tündér, akivel összetévesztettem egy bukott démont. Aztán persze a valóság sosem ilyen egyszerű.
Tia Tia volt. De volt valami megragadó Szunyában is, ami több volt mint Tia tökéletlen másolata. Amikor megismerkedtünk, több mint tíz éve, kifejtette, hogy a nevét azért kapta egy barátnőjétől, mert annyit alszik. Megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy szanszkritul mit jelent, de csak leintett hogy mit okoskodok.
Végiggondolva, az összes nő az életemben, akit érdemesnek tartottam arra, hogy emlékezzek az arcára és nevére, mind kivétel nélkül valamilyen módon kapcsolatban állt az érzékentúlival. Az orosz fuvolaművész, akit kisgyerekkorában ördögűzőhöz vittek, hogy űzze ki a saját testéből… A manóarcú sumerológus, aki bukott angyalokkal harcolt álmában… A rendőrtisztiről kibukott harcművész, aki előző életében elpusztította a világot… Belegondolva, ő alighanem macüe. Meg kell keresnem.
Mikor is láttam utoljára? Emlékszem, Tiával hármasban lézengtünk a Testvérhegy oldalában, alattunk a mélyben pedig javában dúlt az őszödi hisztéria. Bár az utcákon orbánisták és gyurcsányisták kergetőztek, egyesek alig bírtak aludni a forradalom rémétől, mások új hajnalt vártak, akkor, 2006 őszén még mi sem vártuk, hogy alig egy éven belül minden meg fog változni…

Tizenkét órával az incidens után

Posted in az.ügynök, novella on március 16, 2013 by Coralio

„Und der Haifisch der hat Träne
Und die laufen von Gesicht
Doch der Haifisch lebt im Wasser
So die Tränen sieht man nicht…”
– Rammstein

A Halenti Intézet újpesti laktanyáján

A betonpadlóval és magas, neoncsövekkel csíkozott mennyezettel határolt terem léptéke szinte emberfelettinek tűnt, a perspektíva furcsa játékot játszott a szemekkel, az egész inkább furcsa videójáték, mint valós hely benyomását keltve. A titáni csarnok egy távoli pontján két alak állt, egyikük magas, lófarokba fogott hajú nő, terepszínű gyakorlóruhában, a másik kicsi, szürreális lény egész fejet beborító, nézőke nélküli sisakban és fekete overallban, amely kényszerzubbonyként fogta össze a karjait.

„Blutvogel. Teszt indul, té mínusz öt… négy… három… kettő… egy…”

A fiú kaján mosollyal pislantott fel a képernyőre, kicsit megszorítva karjával a lány derekát.
– Heh. Erre hogy vetted rá Tokiót?
– Csak a szokásos Tia-féle szabadalmaztatott meggyőzés. Elküldtem nekik ezt a videót. Tudod, elnézést könnyebb kérni mint hozzájárulást. – Mindketten nevettek.

A képernyőn épp három kiéhezett vámpír mászott elő a padlón felnyílt csapóajtókon. „Kilenc-kettő-kettő, az Intézet nevében engedélyezem halálos erő bevetését. Feloldás, most” – jelentette ki a gyakorlóruhás nő szenvtelen hangon, kezét felemelve mintha bábosként láthatatlan drótokat mozgatna, mire az addig melankolikusan álldogáló fekete alak megfeszült, a sisak felnyílt, szabaddá téve hófehér állát és hegyes fogakkal szegélyezett száját.

– Érdekes. Amúgy mit gondolsz a dunai cirkuszról? – váltott témát a fiú, kicsit felegyenesedve.
– Nem áll össze. Ha én A kategóriás esperként meg akarnék szökni a védett területről… – mosolygott a lány, szórakozottan turkálva a fiú hajában.
– Ugye? Nekem is végig ez járt a fejemben. Ha én lennék hasonló helyzetben, A kategóriás, esetleg macüe, akkor lemennék a klifótba, mondjuk Nivel 3-ig. Délre elvékonyodik az entrópia, de egyedül esélyes észrevétlenül eljutni legalább Harasztiig, onnét meg felszállnék egy buszra, és kész. A Duna a lehető legrosszbb választás. Hacsak épp…
– Épp nem az a célod, hogy MINDENKI lásson!

A vámpírok támadásba lendültek, de a fekete alak egyszerre szinte három helyen villant fel, testéből izzó, vérvörös csápok csaptak ki, gyökereket vagy villámcsapás ágait juttatva a fiú eszébe. Az egyik támadó feje lapos ívben repült le a nyakáról, egy csáp mohón hálózta be az összecsukló testet, amely pillanatok alatt száraz porrá hullott. Még pár villanás, és a fekete alak görcsbe feszülve állt az utolsó élő vámpír felett, szemfogai fél centivel a támadó torka felett, a csápok pedig vibrálva szorították a zsákmányt.
„Állj!” – kiáltott a szőke nő, keze ökölbe szorítva. A fekete alak mintha megfagyott volna. A nő semlegesítő tarkóbilincset csapott a vámpírra, majd ujjai komplex koreográfiát írtak le, mire a csápok visszahúzódtak, a maszk lezárult, és a harc győztese beletörődően guggoló helyzetbe görnyedt.
„Két exitus, egy foglyulejtés. Nagyon szép volt, Blutvogel ügynök!” – Visszhangzott egy torz női hang a csarnokban. A gyakorlóruhás nő meghajolt, és a legközelebbi fal felé indult, nyomában a kényszerzubbonyba csavart lénnyel.

– Mindenki lásson. Terrorizmus – elmélkedett a fiú.
– Vagy elterelés. Érdekes módon nem sikerült kiderítenem hogy ki az ügynökünk aki állítólag harcba bocsátkozott a szökevénnyel.
– Mert az az ügynök sosem létezett. Csak kellett egy seggmentős duma. Használtam a kapcsolataimat, és elolvastam a teljes jelentést. Tizen voltak rátapadva, de senki nem közelítette meg. A madarunk magától robbantotta fel a Lánchidat.
– Nem tudom kiverni a fejemből hogy azért történt mert épp most szereztünk egy macüét.
– Én sem.

A képernyőn a videófelvételt felváltotta az Intézet logója, és egy diavetítés a világ körüli irodákról és Macühiró on’mjó miniszteri eskütételéről. A fiú csendben megszorította a lányt, arcát a mellkasára hajtva. Hosszan így maradtak.

– Hallom a szívverésedet – suttogta a fiú.
– Tudom. Még mindig nem akarsz részt venni a kísérletemben? Már hivatalos engedélyt is kaptam rá.
– Azt hiszem egyelőre szívesebben maradnék önmagam.
– Pedig jó dolog én lenni. És kevés a jó minőségű alany.
– Majd szólok ha elegem lett magamból – nevetett a fiú, lehunyva a szemét. – Amúgy Szunya mire emlékszik?
– Hát, majdnem mindenre. Meglepően könnyű volt átfordítani. Persze pár traumatikusabb részletet ki kellett töröljek…
– Például?
– Például amikor lehívtad rá a Q-5-ös paradoxont… amúgy az csúnyán végighasogatott téged is, még mindig látni a nyomait… – suttogta a lány, végigsimítva a fiú szemhéján – Ja és arról nem is beszélve hogy az elfogás után végig ragadozó vigyorral nézted a hordágyról amin véresen feküdtél. – A fiú erre mosolyogva nézett fel, győzelmet mutatva a jobb kezével. – Vagy amikor régen a tökkelütött exem és ő…
– Tia, neked tele van a világ az exeiddel.
– Nekem mondod? Mi miért nem járunk?
– Szerintem túl jól ismerjük egymást.

Negyvennyolc órával az incidens előtt

Posted in a.szökevény, novella with tags on február 18, 2013 by Coralio

„Ablakodon kívül ott egy nagyváros van
Tombol a szél, s a távolban az égre lobban
A hajnal…”
– Bonanza Banzai

[TÖRÖLVE], szökevény

Ha a könyvesbolt és az örvény volt a történetem kezdete, akkor kétségtelen, hogy az igazi megmérettetés a Lánchíd-incidenssel indult. Jó kis társaságot szedtem össze Csepel és Lágymányos klubjaiban. Még pár rózsadombi gazdaggyerek is volt köztük, intézeti esper-igazolvánnyal meg mindennel. Esper iskolába jártak a Csatárka úton. Mi, afféle pórnépként félig lenéztük őket amiért lefeküdtek a hatalomnak, félig irígyek voltunk, de a dolog mindig megmaradt a jó hangulatú szúrkálódás szintjén. Afféle törvényen belüli törvényenkívüliek voltunk, mint a motorosbandák a végtelen amerikai országutakon. Kirándultunk, bicikliztünk, ittunk és drogoztunk. Jó év volt. Nagyon jó év. És ismét május lett.

***

Az első ösvényen jobbra. Porladozó betonlépcsőkön kapaszkodom, az erózió és a növényzet már rég kiszabadította az acélszerkezetet. A rozsdás vaskorláton apró, hófehér rovarok ülnek, szárnyacskájuk háztetőként borul a hátukra, és nyári hópelyhek gyanánt emelkednek a levegőbe ahogy elhaladok mellettük. Felérek. A fák és bokrok elmaradnak, ahogy a meredek domboldal síkba fordul. A háztető-szárnyú rovarok felhőben zsongnak körül, a talpam alatt méregzöld aljnövényzet és moha, mintha az élet a föld alól zubogna fel.

Egy keskeny betonúton túl hatalmas épületegyüttes áll. Zsaluzott beton, praktikus és puritán. Talán kórház vagy rendelőintézet. Messziről vonzza a tekintetet. Az jut eszembe ahogy a baljóslatú szerkezet felém emelkedik, amikor régen számítógépes RPGkkel játszottam, és mindig előre lehetett tudni, hogy a pálya melyik részén fog történni valami, hogy hol vár a főgonosz. A budai esperek nodális pontnak hívják az ilyet.

A kitört üvegű alumíniumportál nyikorogva enged, ahogy benyitok az aulába.

– Éljen a navigátorunk! Szép volt fiú! – tapsol Zoli. Magas, vékony srác biciklis szemüvegben és olajos pólóban. Pár hasonszőrű haverja állja körül, akik közül talán kettőt láttam egynél többször. Nagy részül nehéz hegyibiciklire támaszkodik, Zolit is beleértve. Mindannyian bólogatnak. A kórházi aula ablakain éles napfény tűz be, a sarokban poros kólaautomata áll. Az épület minden porcikáján elhagyatottság és idő ül.
– Gondoltam hogy nem vagy akármi, de ez mindenen túltesz amit eddig láttam – suttogja Linda. Arabos arcvonások, hosszú fekete haj. – Négy konzekvens nodális pont fél óra alatt, szálvesztés nélkül. Ez jobb mint az Intézet legjobbja.
– Múlt hét óta ebben már nem lehetünk biztosak, Lin – vág közben Zoli.
– Oké akkor jobb mint az intézet két héttel ezelőtti legjobbja. A mostaniba hadd ne gondoljak bele.
Zavartan nevetgélve sétálok be a terem közepére. – Na, de megcsináltam, ugye? Akkor most már igazán kitálalhatsz, Linda. Mi a terv? – A biciklisek változatlanul mosolyognak, de bólogatva néznek ők is a lány felé.
– Azt mondtad ha szerzünk navigátort akkor elmondasz mindent.
– Az Intézet a múlt héten túl messzire jutott. Nekünk is emelni kell a tétet, különben kiesünk.
– Azaz…?
– Volt egy fura csaj Erzsébeten. Gyöngyvérnek hívták. Hívják. – Linda lesüti a szemét, ahogy tovább magyaráz. – Az Intézet elfogta. Nem gondoltam hogy emiatt aggódni kellene, de akkor még nem tudtam, hogy Tiának odaát Gyöngyvér a lova volt.
– Lova?! Mivan? – Zoli haverja nevetve ül le a bicikli mellé. – Eleve ki az a Tia?
– Fogalmazzunk úgy, hogy osztoztak egy testen. És Gyöngyvér volt alul. Tia ismeri az összes gyenge pontját. Ez a ló dolog olyan, mint amikor szinkronicitásban vagy valakivel. Szép is tud lenni. Az övék nem volt az. Legalábbis a vége felé nem.
– De ki az a Tia?
– A barátnőm. Volt barátnőm. Exem. Nevezd ahogy akarod. Egy zseni. Négy nodális pont szálvesztés nélkül negyven perc alatt.

A váróterem csendbe burkolózik egy pillanatra. – Az nem rossz – visszhangzik halkan.

– Annak idején, a szingularitás alatt beállított hozzám két CD-vel. Hogy ő most japán Windowst fog installálni a gépemre. Egy nyolcbites grafikájú játék kedvéért. Azt mondta hogy írjak róla olvasónaplót neki, és majd meglátom.
– Tudtál japánul?
– Nem zavarta hogy nem. Azt mondta jobb is így.
– És, írtál?
– Mire elkészültem, három óra alatt ment a négy nodális pont a klifótban. Minimális szálvesztéssel.

Fél pillanatnyi csend.

– Nekem is odaadod azt a játékot?…
– Ha még megvan. De ezt csak azért mondtam el hogy tudjátok ki az ellenfél. Ő is olyasmi mint te, Navigátor – fordul felém. – Csak összeszedettebb. Jobban a helyén van a feje. Sokkal jobban. Ami meg Gyöngyvért… Szunyát illeti, ő az igazi para. Gyanítottam, hogy matsuei lehet, de most már egészen biztos vagyok benne. Tia feltörte a lányt. Az övék. Azt meg hadd ne magyarázzam mit jelent ez nekünk.
– Baz. – Láthatóan mindannyian értik. A budaiak mindenképp. Én nem.
– De, talán elmagyarázhatnád.
– Egyelőre van némi hatalmi egyensúly az intézet és a szabad esperek közt, de ami a kami no matsuei-t illeti, az intézet messze, messze előttünk jár tudásban és lehetőségekben. Na most ehhez vedd hozzá hogy ténylegesen van egy matsuei-jük. Ha hagyjuk, hamarosan uralni fogják a világot, és mindannyiunkat.
– És mi mit tudunk tenni?
– Mindjárt rátérek arra is…

Incidens

Posted in lakatos.istvan, novella with tags , , on december 26, 2012 by Coralio

„Szerintem ez valami demonstráció
Te nem csak véletlen mutatod magad
Mint lepedőbe bújt kísértetalak…”
– Cseh Tamás

Lakatos István, vámpírvadász

– Ez mégis hogy történhetett meg?! – hisztériázott a miniszterelnök. Még jó hogy nem verte magát a földhöz. – Azonnal mondja meg nekem hogy hogy a rézfán fütyülő kutyaistenbe történhetett meg ilyesmi?! Azért tartom magukat hogy ilyesmi ne történhessen meg!
– Kérem miniszterelnök úr, ne izgassa annyira fel magát. A veszélyt elhárítottuk. – A intézetet egy magas, feketehajú öltönyke képviselte. Jellegtelen fej, tipikus öltönyke hang. Valami Kovácsnak hívták. Én „biztosítani” voltam ott, bár seggfogalmam nem volt hogy lehet biztosítani egy hisztériázó miniszterelnök ellen.
– Elhárították?! Tökfilkó! Ez magának elhárítás?! Látta mostanában a Roosevelt teret?! Különben is, mi a cifra fityiszt keresett az a szörnyember a Lánchídnál?! Nem arról volt szó hogy bezárták őket Erzsébetre?!
– Uram, tényleg nyugodjon meg. Igen, hibáztunk. Többet nem fog előfordulni.
– Nem gondolja hogy most már egy kicsit késő? Ha ilyen hatékonyak, holnap esetleg az én torkomat vágja el egy ilyen eszelős!
– Kicsi az esélye, hogy ön lett volna a célpont. Valószínű valamiféle belső ellentét volt az esperek közt.
– Na-a… Maga csak ne tusolgasson előlem semmit, maga hatökör. Mégis, egy repülő nindzsa a parlamentnél kit akarna megölni? Azt hiszi én nem olvasok újságot?! Hogy én vagyok a sátán meg a diktátor? Hogy fegyveres felkelés kell?
– Tudom uram, de ez esetben tényleg nincs okunk ilyesmire gondolni. Az esperek furcsák, és nem igazán érdekli őket a politika.
– Már csak azt szeretném tudni hogy kettőnk közül ki a teljesen hülye. – motyogta az elnök az orra alatt megtörve. – És mi a kurvaistent csinálok a híddal… Nincs pénzünk erre.
– Az ország biztosítási kerete fedezi az ilyen eseteket. Az intézet három napon belül visszaállítja az eredeti állapotot. – Ahogy Kovács ügynök ezt kiejtette, az elnökben mintha elpattant volna valami.
– HÁROM NAP?! – rikácsolta kigúvadt szemekkel. – Kik maguk? A Jézuskrisztus?! Mit csinálnak három nap alatt?! Visszacelluxozzák?!
– Higgye el, fel vagyunk már készülve az ilyen esetek…
– Na jó. Kisfaszom magába meg a sok hülye hókuszpókuszba. Akkor ment minden az ebeknek amikor maguk megjelentek. Hagyjon békén, a híddal meg csináljanak amit akarnak. Nem tudom miért nem függesztettem még fel a jogköreiket. Takarodjon a picsába a gorillájával együtt.

Ennyi volt. Mi eljöttünk, a miniszterelnök pedig magára csukta az iroda ajtaját. Kovács ügynök végig önelégülten vigyorgott ahogy kisétáltunk a kocsihoz.
– Még egy ilyen majmot… – röhögte el magát, ahogy beszálltunk.
– Ha te mondod. Amúgy tulajdonképp mi történt pontosan? Még engem sem tájékoztattak.
– Feljött egy eszelős a Dunán…
– Úszva?!
– Dehogy úszva, ne akarj az elnöknél hülyébbnek látszani mert úgyse sikerül. Repülve. Valószínű C kategóriás esper. A Lánchídnál aztán elfogtuk.
– Leszakította a hidat?
– Röviden, ja. Hosszabban, ledobta a közmondásos atomot. Olyan mágiát használt, ami eddig csak papíron létezett. Macüe szintűt.
– És a mi emberünk?
– Hulla. Illetve az se maradt belőle.
– Akkor a csávó megszökött?
– Meg.
– Az elnök tudja?
– Kérdezz még hülyéket… Már csak az kéne.
– Hehe.

Közjáték

Posted in lakatos.istvan, novella with tags on április 18, 2012 by Coralio

„És égő folt lesz ez a perc
Ha nem szeretkezzük el
Csodás élet törlődik el
Hát miért ne intézzük el
Hogy láthassuk évek múltán
Mi volt…”
– Eleven Hold

Lakatos István, vámpírvadász

– Emlékszel, huszonöt százalékot ígértem neked… Hát alaposan befürödtünk, ennyi pénzt nem könnyű mozgatni, tudod… Meg aztán meghalt Karesz is. Egyedül vagyok. Na. Érted… Szóval. Na… Nem jössz hozzám feleségül?