augusztus, 2013 havi archívum

Gaia

Posted in a.szökevény, novella on augusztus 5, 2013 by Coralio

„Egyik lába az Napba vót,
Másik meg a Hódikába’,
Egyik lába az erdőbe,
Az másik meg az tengerbe,
Jobb oldalán nagy szén égett,
Bal oldalán köd setétlött,
Szeme előtt hajnal virradt,
Utána meg éjjel szakadt…”
– Szlavóniai népdal

[TÖRÖLVE], szökevény

– Íme, barátaim, a Föld Halenti-forrása!
A tisztás… de micsoda tisztás! Az élet buzgárként tör fel a mélyből, buja mohával, gombák és zúzmók telepeivel, vad aljnövényzettel borítva mindent. A földből apró fénypontok emelkednek el, akár szódáspohár aljáról a buborékok… És mindennek a közepén…
Nehéz szavakba önteni. Kétségtelenül emberi alak, vagy legalábbis az volt valaha. Deréktól lefelé a föld és az aljnövényzet fogságában, akár egy gyökeret eresztett virág. Átlátszó, de mégsem. Mondhatnám hogy egyenként látni a belső szerveit, de nem nagyon maradt (vagy tán sosem volt?) szerv amit látni lehetne, egy halványan áttetsző agyon kívül, ami a fényszilánkok kékeszöld ragyogásában úszik… Leginkább kezdetleges tengeri virágállatok jutnak eszembe, ahogy az éteri testre pillantok. Arca kisimult, az abszolút gyönyör maszkja, ahogy ajkairól, szeméből és orrából vastag patakban csorog a ragyogó élet.
Linda lassan az alakhoz lép, letérdel, és gyengéden végigsimít az áttetsző arcon.
– Szervusz, Gaia. Örülök hogy újra látlak – azzal kezét óvatosan a lecsöpögő folyadék alá tartja, és lehunyja a szemét, ahogy az végigcsorog a karján. – Oké, nincs sok időnk, a kapcsolat a legjobb esetben tíz percig áll fenn – pattan fel váratlanul. – Azt ajánlom, közben nézzétek meg jól. Nem kizárt hogy a nem túl távoli jövőben közülünk valaki fog itt térdelni, miközben másodfajú alkaheszt csorog a szájából.
Elfoglaljuk az előre megbeszélt helyeket a tisztáson, miközben Lin és Zoli a ragyogó alkaheszttel rajzolja fel a pecsétet a talajra. Soha nem tapasztaltam még hasonlót, vibrál a levegő az energiától, és a végtelen hatalom érzése ragad el, ahogy megérintem és kifeszítem a hálózat rám eső részét. Előkerülnek a marmonkannák, és szép lassan mind megtelnek a ragyogó folyadékkal.
– Hé! Hé, navigátor, a suttyó kurvaistenedet bazmeg! – hallom, és egy pofon csattan tompán az arcomon… tompán? – Bazmeg, a nem túl távoli jövő alatt nem öt perc múlvát értettem! Egyelőre kellesz nekünk! Fókuszálj!
Lassan visszajön a világ, ahogy a hálózat összeomlik körülöttem. A kezem kékeszöld fénnyel ragyog, az élet melege borítja… lassan a számhoz emelem.
– MEG NE KÓSTOLD BASZOD!
– Összeomlik az átjáró! Zoli, Imi, kapjátok karon és hozzátok! És ha megissza az alkahesztet, akkor sok embert fogok megfojtani! Gyerünk! Öt!
…Négy!
…Három!
…Kettő!

A vonat zakatolására ébredek fel. Linda és Zoli vigyorogva néznek, Imi és a két másik srác lassan ébredeznek. A vagon ablakán túl koranyári délbe burkolózik Fejér megye.
– Fú de beszartam gyerekek. – jelenti ki Linda.
– Ne törd magad srác, elsőre majdnem én is bezsongtam – bokszol vállon kedélyesen Zoli. – Az a lényeg, hogy sikerült. – A kabin koszos padlóján, szakadt reklámszatyrokban fekvő öt-tíz literes marmonkannákból sugárzó zöldeskék fény furcsán keveredik a déli napsütéssel.