Az emlékezet országútján, I.

„Nem tudok egy napot sem,
Nem tudok egyetlen női nevet,
Pedig nőket, heteket, hónapot is hozott…”
– Cseh Tamás

[TÖRÖLVE], speciális operatív

Zuhogott a júliusi hó. Máig emlékszem, szinte fényképként maradt meg. Hatalmas, karácsonyi pelyhekben jött, és nem akart abbamaradni. Mindenki tudta, hogy elkezdődött valami, és már nem lehet visszafordítani. A várost már vastag hópaplan és fekete lutyok borította, amikor megkaptam a behívót eligazításra. Onnantól számítjuk a tulajdonképpeni szingularitást.
Mindebben nem az volt igazán sokkoló, hogy júliusban mínusz egy fokos zimankó és hóvihar csapott le az országra, hanem hogy minden pontosan az ő jóslatai szerint történt. Nem is olyan rég, amikor az ajtaja előtt álttam két kiskatonával, a nyomor kaptárában, akkor is átvillant az agyamon egy jóslat. A falból kiszaggatott kapcsolókról, a végromlásról, a magányról.
Amikor Tiát megismertem, az volt az érzésem, hogy megtört a varázs. Hogy ez a beteges ragaszkodás egy olyan emlékhez, amiben több a szégyellnivaló mint bármi más, hogy ez a megmagyarázhatatlan vonzalom csak egy hülye tévedés volt. Hogy csak összetévesztettem a másolatot az eredetivel. Ez a kis koreai diáklány mindaz volt, amit hibás másolat formájában megszerettem. A lángoló szellem, a dimenzióvándor tündér, akivel összetévesztettem egy bukott démont. Aztán persze a valóság sosem ilyen egyszerű.
Tia Tia volt. De volt valami megragadó Szunyában is, ami több volt mint Tia tökéletlen másolata. Amikor megismerkedtünk, több mint tíz éve, kifejtette, hogy a nevét azért kapta egy barátnőjétől, mert annyit alszik. Megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy szanszkritul mit jelent, de csak leintett hogy mit okoskodok.
Végiggondolva, az összes nő az életemben, akit érdemesnek tartottam arra, hogy emlékezzek az arcára és nevére, mind kivétel nélkül valamilyen módon kapcsolatban állt az érzékentúlival. Az orosz fuvolaművész, akit kisgyerekkorában ördögűzőhöz vittek, hogy űzze ki a saját testéből… A manóarcú sumerológus, aki bukott angyalokkal harcolt álmában… A rendőrtisztiről kibukott harcművész, aki előző életében elpusztította a világot… Belegondolva, ő alighanem macüe. Meg kell keresnem.
Mikor is láttam utoljára? Emlékszem, Tiával hármasban lézengtünk a Testvérhegy oldalában, alattunk a mélyben pedig javában dúlt az őszödi hisztéria. Bár az utcákon orbánisták és gyurcsányisták kergetőztek, egyesek alig bírtak aludni a forradalom rémétől, mások új hajnalt vártak, akkor, 2006 őszén még mi sem vártuk, hogy alig egy éven belül minden meg fog változni…

Reklámok

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

%d blogger ezt kedveli: