Negyvennyolc órával az incidens előtt

„Ablakodon kívül ott egy nagyváros van
Tombol a szél, s a távolban az égre lobban
A hajnal…”
– Bonanza Banzai

[TÖRÖLVE], szökevény

Ha a könyvesbolt és az örvény volt a történetem kezdete, akkor kétségtelen, hogy az igazi megmérettetés a Lánchíd-incidenssel indult. Jó kis társaságot szedtem össze Csepel és Lágymányos klubjaiban. Még pár rózsadombi gazdaggyerek is volt köztük, intézeti esper-igazolvánnyal meg mindennel. Esper iskolába jártak a Csatárka úton. Mi, afféle pórnépként félig lenéztük őket amiért lefeküdtek a hatalomnak, félig irígyek voltunk, de a dolog mindig megmaradt a jó hangulatú szúrkálódás szintjén. Afféle törvényen belüli törvényenkívüliek voltunk, mint a motorosbandák a végtelen amerikai országutakon. Kirándultunk, bicikliztünk, ittunk és drogoztunk. Jó év volt. Nagyon jó év. És ismét május lett.

***

Az első ösvényen jobbra. Porladozó betonlépcsőkön kapaszkodom, az erózió és a növényzet már rég kiszabadította az acélszerkezetet. A rozsdás vaskorláton apró, hófehér rovarok ülnek, szárnyacskájuk háztetőként borul a hátukra, és nyári hópelyhek gyanánt emelkednek a levegőbe ahogy elhaladok mellettük. Felérek. A fák és bokrok elmaradnak, ahogy a meredek domboldal síkba fordul. A háztető-szárnyú rovarok felhőben zsongnak körül, a talpam alatt méregzöld aljnövényzet és moha, mintha az élet a föld alól zubogna fel.

Egy keskeny betonúton túl hatalmas épületegyüttes áll. Zsaluzott beton, praktikus és puritán. Talán kórház vagy rendelőintézet. Messziről vonzza a tekintetet. Az jut eszembe ahogy a baljóslatú szerkezet felém emelkedik, amikor régen számítógépes RPGkkel játszottam, és mindig előre lehetett tudni, hogy a pálya melyik részén fog történni valami, hogy hol vár a főgonosz. A budai esperek nodális pontnak hívják az ilyet.

A kitört üvegű alumíniumportál nyikorogva enged, ahogy benyitok az aulába.

– Éljen a navigátorunk! Szép volt fiú! – tapsol Zoli. Magas, vékony srác biciklis szemüvegben és olajos pólóban. Pár hasonszőrű haverja állja körül, akik közül talán kettőt láttam egynél többször. Nagy részül nehéz hegyibiciklire támaszkodik, Zolit is beleértve. Mindannyian bólogatnak. A kórházi aula ablakain éles napfény tűz be, a sarokban poros kólaautomata áll. Az épület minden porcikáján elhagyatottság és idő ül.
– Gondoltam hogy nem vagy akármi, de ez mindenen túltesz amit eddig láttam – suttogja Linda. Arabos arcvonások, hosszú fekete haj. – Négy konzekvens nodális pont fél óra alatt, szálvesztés nélkül. Ez jobb mint az Intézet legjobbja.
– Múlt hét óta ebben már nem lehetünk biztosak, Lin – vág közben Zoli.
– Oké akkor jobb mint az intézet két héttel ezelőtti legjobbja. A mostaniba hadd ne gondoljak bele.
Zavartan nevetgélve sétálok be a terem közepére. – Na, de megcsináltam, ugye? Akkor most már igazán kitálalhatsz, Linda. Mi a terv? – A biciklisek változatlanul mosolyognak, de bólogatva néznek ők is a lány felé.
– Azt mondtad ha szerzünk navigátort akkor elmondasz mindent.
– Az Intézet a múlt héten túl messzire jutott. Nekünk is emelni kell a tétet, különben kiesünk.
– Azaz…?
– Volt egy fura csaj Erzsébeten. Gyöngyvérnek hívták. Hívják. – Linda lesüti a szemét, ahogy tovább magyaráz. – Az Intézet elfogta. Nem gondoltam hogy emiatt aggódni kellene, de akkor még nem tudtam, hogy Tiának odaát Gyöngyvér a lova volt.
– Lova?! Mivan? – Zoli haverja nevetve ül le a bicikli mellé. – Eleve ki az a Tia?
– Fogalmazzunk úgy, hogy osztoztak egy testen. És Gyöngyvér volt alul. Tia ismeri az összes gyenge pontját. Ez a ló dolog olyan, mint amikor szinkronicitásban vagy valakivel. Szép is tud lenni. Az övék nem volt az. Legalábbis a vége felé nem.
– De ki az a Tia?
– A barátnőm. Volt barátnőm. Exem. Nevezd ahogy akarod. Egy zseni. Négy nodális pont szálvesztés nélkül negyven perc alatt.

A váróterem csendbe burkolózik egy pillanatra. – Az nem rossz – visszhangzik halkan.

– Annak idején, a szingularitás alatt beállított hozzám két CD-vel. Hogy ő most japán Windowst fog installálni a gépemre. Egy nyolcbites grafikájú játék kedvéért. Azt mondta hogy írjak róla olvasónaplót neki, és majd meglátom.
– Tudtál japánul?
– Nem zavarta hogy nem. Azt mondta jobb is így.
– És, írtál?
– Mire elkészültem, három óra alatt ment a négy nodális pont a klifótban. Minimális szálvesztéssel.

Fél pillanatnyi csend.

– Nekem is odaadod azt a játékot?…
– Ha még megvan. De ezt csak azért mondtam el hogy tudjátok ki az ellenfél. Ő is olyasmi mint te, Navigátor – fordul felém. – Csak összeszedettebb. Jobban a helyén van a feje. Sokkal jobban. Ami meg Gyöngyvért… Szunyát illeti, ő az igazi para. Gyanítottam, hogy matsuei lehet, de most már egészen biztos vagyok benne. Tia feltörte a lányt. Az övék. Azt meg hadd ne magyarázzam mit jelent ez nekünk.
– Baz. – Láthatóan mindannyian értik. A budaiak mindenképp. Én nem.
– De, talán elmagyarázhatnád.
– Egyelőre van némi hatalmi egyensúly az intézet és a szabad esperek közt, de ami a kami no matsuei-t illeti, az intézet messze, messze előttünk jár tudásban és lehetőségekben. Na most ehhez vedd hozzá hogy ténylegesen van egy matsuei-jük. Ha hagyjuk, hamarosan uralni fogják a világot, és mindannyiunkat.
– És mi mit tudunk tenni?
– Mindjárt rátérek arra is…

Advertisements

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

%d blogger ezt kedveli: