október, 2011 havi archívum

Visszatekintés

Posted in a.szökevény, novella with tags on október 17, 2011 by Coralio

„Stay with her, lay with her, carry her high
Swear an allegiance to things you can’t hide
She will find us again
She will bind us again
Lies won’t blind us again
Heavens bow to her reign
Once again…”
– Ghostfire

[TÖRÖLVE], szökevény

Sokat gondolkodom azon, hogy hol és mivel is kezdődött minden. Már jóval a 2006-os szingularitás előtt, ez egészen bizonyos. Van pár szereplő és minta, ami vissza-visszatér, akármerre is járok.

Ő is… Vele akkor találkoztam először, amikor egyszer eltévedtem a „Labirintusban”. Klifótban. Akkor, 2000 táján nem volt se Intézet, se erzsébeti incidens, se semmi. Klifót viszont volt, bár kevesen ismerték. Én ismertem, pedig alig voltam több gyereknél. Szóbeszédből, városi legendákból, a készülő szingularitás árnyaiból, amelyek kutató csápokként kúsztak be hálószobákba, tömjénillatú teázókba és sötét szórakozóhelyekre.

A Várban sétáltam, és a kihalt utcákon kerestem létem szilánkjait… egy alkalommal az önvizsgálat transzában elveszve lesétáltam egy lépcsőn, ami igazából nem volt ott.

A Klifót furcsa hatással van az emberre. Aki odabent eltéved, nem csak a kiutat veszíti el, hanem önmagát is, mintha egy kísértő álomba csöppent volna. Máig nem tudom, hogy hogy találtam vissza. Emlékszem, egy várfalról lenézve láttam a Dunát, hidak nélkül, Pest tornyait olyan gyönyörűnek és mesebelinek, amilyenek csak egy költő képzeletében lehettek valaha is. Hosszan bolyongtam a macskaköves utcákon, míg egy – a valóságban tán sosem létezett – középkori várkapu beugrójában csalogató fényeket és emberi élet hangjait hallottam.

A kapu alatt apró könyvesbolt bújt meg, óarany izzófénnyel megfestett polcok roskadoztak megannyi könyv terhe alatt. A pultnál öreg, szakállas antikvárius ült csuhában és vastag szemüvegben – egy fekete talárt viselő, hollóhajú, kortalan férfivel beszélgetett visszafogott, bizalmas hangon. A polcok közt pedig egy magas, tizenhat év körüli szőke lány válogatott, oda-odapillantva a hollóhajúra.

Máig emlékszem a várakozásteli melegségre, amely feszítőn áradt szét a szívemben és a testemben, a nodális pont sorsfonalak lüktetésétől terhes és nosztalgikus levegőjére. Olyan érzés volt, mint szerelmesnek lenni. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy átléptem a küszöböt. Érkezésem csak a lányt zavarta meg, aki felnézett, majd elgondolkodva tette vissza a kis, piros textilkötésű könyvet, amiben addig el volt merülve. Érdekes jelenség volt, ruhája egyszerre tűnt praktikusnak és nőiesnek, barna, zöld és borostyán színei pedig önkéntelenül is érintetlen karsztokat és mohos forrásokat juttattak eszembe. Szórakozottan átsétált egy polchoz fekete kísérője mellett, és ott folytatta a böngészést.

Kíváncsiságból kivettem a könyvet, amit előttem tett vissza a polcra. A borítóján ismeretlen jelek sorakoztak, de amint rápillantottam, hangyákként futott szét az írás, hogy latin betűkké álljon össze: Moylen Lemoir – ennyi állt csak a borítón. Ahogy felütöttem, ismét megcsodálhattam, ahogy az írás világos magyar szöveggé formálódik.

***

– Len, neked mi az álmod?
– Furcsákat kérdezel. Befejezni az iskolát, hogy ne ugráltassanak folyton. – A fiú szórakozottan dobta hátra a nehéz csuhát, ahogy leült.
– Nem úgy értem. Úgy igazából, amit tényleg szeretnél.
– Nem tudom mi az. Muszáj hogy legyen? Neked van?
– Igen. Van. Egy olyan világról álmodom, ahol újra teljes erejéből ragyoghat a nap, és feltámadhat a szél.
– Hallottam hogy a nemesek furcsák, de te messze túlteszel az átlagon. Hiszen most is süt a nap…
– Én meg hallottam, hogy a halandók buták, de te túlteszel mindegyiken. – A lány sértetten merült el újból a hatalmas fóliáns tanulmányozásába.
– Ne haragudj… Tudod mit? Ha ez megvígasztal, akkor te leszel az álmom. Egyszer oszd meg velem a tiédet, és ketten megvalósítjuk.
– Esküszöl?
– Esküszöm.

***

– Szomorú a vége.
– Tessék? – A könyv lapozgatása közben észre sem vettem, hogy a hollóhajú mögöttem áll.
– A történet vége. Bár van némi hősi romantikája.
– És ezt miért mondtad el nekem?
– Mert te is olyannak tűnsz aki képes ilyen hülye esküket tenni. – A férfi felnevetett. Így alig tűnt többnek húsznál.
– He?
– Ha igazán őszinte akarok lenni… – Mutatóujját gondolkodón végighúzta a száján. – Talán a régi önmagamra emlékeztetsz…
– Ööö… köszönöm…

Közben a lány már az utcán topogott, láthatóan türelmetlenül.
– Gyere már Taai, azt hittem végeztünk! – integetett az ajtóban, fel-le ugrálva, szőke hajfonatai lobogtak a szélben.
– …vajon hányszor kell még elmondjam neki, hogy a nevem nem Taai… – sóhajtotta a férfi lemondóan, különösebben nem címezve senkinek a mondatot, majd kifelé menet még visszafordult felém.
– Vigyázz magadra. Egyszer talán még találkozunk.

Őt nem láttam azóta – annyit tudok csak róla, hogy miként nem hívják. A lánnyal viszont még többször hozott össze a sorsfonalak örök tánca.

Talán itt kezdődött minden, hogy évekkel a szingularitás előtt beléptem a Klifótba, és egész emberként tertem vissza onnét. Kevesen mondhatják ezt el magukról. Máig nem tudom, hogy mi lett volna ha akkor megveszem azt a könyvet. Nem volt drága sem.

Talán akkor kezdődött, amikor kiskamaszként – bevállalom, csajozási szándékkal – csatlakoztam egy kis okkult csapathoz, talán egy évvel a fenti incidens előtt. Éjfélig vízipipáztunk a Margit-sziget fái közt, és IRC-n cseteltünk furcsa nevű csatornákon, a betelefonálós Internet mágikus hálóján…

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy akkor kapcsoltak a dolgok magasabb sebességbe, amikor a Dél-Pest negyedeit kísértő térörvény elnyelte a nővéremet.

Egy házibuliban történt, még Erzsébet lezárása előtt, a már említett kis körünkkel gyűltünk össze, hogy tűzhelyként üljük körbe a Playstationt, és távoli világokról, idegen valóságokról beszélgessünk. A legtöbbünk frissen ébredt esper volt, úgy éreztük, mintha egy új világ nyílt volna meg előttünk, ami csak a miénk, ami értünk él. Önfeledten gyűrtük a játékokat, és egyszerre merültünk el a fantázia és az emlékek tengerében. Én az ágyon ültem, a többiek a gép előtt a szőnyegen.

Máig emlékszem, ahogy a szoba közepén meggyűrődött a tér, mintha délibáb szállt volna fel, és a következő pillanatban már egyedül voltam. Hallottam történeteket az örvényről, hogy a „Labirintus” legmélyére nyílik, és hogy akit elnyel, az soha többé nem kerül elő… Bevallom, mindig kételkedtem a pletykák igazságában. Még a Klifótban tett kirándulásomon is gyakran tűnődtem el, hogy nem álom volt-e. Mindig valaki valakije látta csak. Most viszont ott ültem az ágyon, kezemben a Playstation vezérlőjével, egyedül a szobában, ahol azelőtt még öten voltunk.

Az ablakban furcsa madár ült, borzos tollazattal és kampós, flamingószerű csőrrel. Gyanúsan nyújtogatta hosszú, kopasz nyakát, és egyenesen engem bámult hatalmas, rezzenéstelen szemével. Emlékek rohantak meg. Azt hiszem egy kicsit bepánikolhattam.

A többiek eltűnését, ahogy az épületet ért szerkezeti kárt is leírták mint megmagyarázhatatlan jelenséget. Egyenruhás és laborköpenyes emberek jöttek, méricskéltek, nézlődtek, majd megvonták a vállukat és távoztak. Úgy döntöttem, nem hagyom annyiban a dolgot.

A későbbiek ismeretében talán dönthettem volna jobban is…

Reklámok

Menedékház

Posted in a.szökevény, novella with tags , on október 5, 2011 by Coralio

„…rég volt,
S most ismét jó lenne
Az a néhány tegnapi perc”
– Eleven Hold

[TÖRÖLVE], szökevény

„Menj fel busszal a Normafáig. A protokollt elvileg tudnod kell. Talán már észrevetted, hogy a mezőn a fák közt kibelezett lámpaoszlopok állnak. Ha helyesen léptél be, az átjáró megnyílik, és a lámpák égni fognak. Kövesd őket, utána már tudni fogod merre kell menj. Jó utat, vándor.”

Novemberi alkonyat volt, az a bizonyos rövid, mágikus idő naplemente után, amit a profi fényképészek „kék óraként” emlegetnek, és mindennél értékesebb a számukra. Lefelé bandukoltam a domboldalban, évtizedek óta halott lámpákból csordogáló aranyszín fénytócsákon át, és azon járt a fejem, hogy semmi, de semmi nem változott azóta, amikor gyerekként betévedtem a Klifótba – igaz akkoriban még „labirintusként” ismertem… Most is magamat kerestem egy rég elabortált teremtés szilánkjain. A bújkálás az Intézet és a veszprémi Kabal elől másodlagos, akár irrelevánsnak is mondható.

Mire az élőholt lámpák elmaradoztak, az égbolt is éjbe fordult, és elfogyott a lejtő a lábam alól. A lejtőt átszelő betonút mellett kidobott ülésgarnitúra meredezett a szalagkorlát árnyékában – dohos mohaillat csapta meg az orrom, ahogy kimásztam mellette a nedves aszfaltra. Elindultam az út szélén, és feltekertem a hangerőt az mp3 lejátszómon.

Kevés egybefüggő emlékem van a bolyongásomról a domboldalban. Titokzatos, keskenyablakú kőházak és leponyvázott, vén autók szegélyezték az utamat, itt-ott pedig hatalmas, gazzal benőtt kertek nyíltak, kopott, törött kövezettel és rozzant épületekkel, amik valaha üdülők, sportközpontok vagy éttermek lehettek.

Többször is eszembejutott a térkép, ami félig legális kutakodásaim eredményeként jutott a birtokomba. Az Intézet műholdról megmérte a tér entrópia-kapacitását az egész ország felett. Itt a legmagasabb. Itt a leghatalmasabb, a legiszonyatosabb, és egyben leggyönyörűbb a Klifót. És én olyan mélyre merészkedtem, ameddig kevesen jutnak el – talán csak a környék örökké mosolygós, titokzatos esperei tartanak illegális bicikliversenyeket errefelé.

Furcsa, hogy ha esperekről van szó, mindenkinek Dél-Pest gettói jutnak eszébe. A város szebbik felének is vannak titkai… Hajaj, de még milyenek. Csak hát mint egy igazi úrihölgy, a vén Pilis sem enged ki semmit a hálószoba homályából, ami a polgári közönség ízlése szerint nem való a nappali fénybe.

A nedvesen fénylő aszfaltot már rég magam mögött hagytam, lépcsőkön, keskeny erdei ösvényeken és erdészeti utakon át követtem a belső iránytűt, ami csalhatatlan biztonsággal vonzott egy meghatározott cél felé. Végül a földút kopott vaskapuba torkollott, mögötte gazzal felvert tollaspályák, törött szalonnasütő pár vén fa árnyékában, és egy hatalmas, üveg tolóajtós közösségi pavilon, sosemvolt úttörőtáborok és erdei iskolák emlékeit ébresztve bennem.

Amire viszont egyből felfigyeltem, hogy a talán tőlem is idősebb higanygőzlámpák mind égtek, és az épületből is neoncsövek fénye vetült a sportpályákra. A bejárattól nem messze öreg ipari áramfejlesztő mormolt megnyugtató baritonnal.

A pavilon előtti árnyékból egy sötét alak bontakozott ki, és felém sietett. Alacsony, kócos hajú lány volt, olyan pulóveres bölcsész fajta. Másfél méter láncot tekert le a vén kapuról, hogy végre kitárhassa, és a nevemen köszöntött.

A régi, igazi nevemen, amin senki nem szólított több, mint hatszázötvenezer éve.

Beléptem.

Takarítás [atosimacü]

Posted in az.ügynök, novella with tags , , , on október 4, 2011 by Coralio

„A golyót ingyen osztják
Neked is, nekem is, így hát
Én már ma felvágom a tortát
Minek kérdeznék, csendben írok alá…”
– Eleven Hold

[TÖRÖLVE], speciális operatív

Nem olyan nagy különbség örökkévalónak lenni, mint egyesek gondolják. A halál közelsége ugyanúgy megérint, függetlenül attól hogy lesz-e utána folytatás. Van, aki azt mondja, hogy a test félelme ragad át ránk, de szerintem minden létező ösztönösen irtózik elengedni azt, ami az övé volt, akár egy kis időre.

Vannak dolgok, amik soha nem változnak. Kórházablakon át bámulni az alkonyatot, például. Vagy az esőmarta, vasbeton lámpaoszlop, ami az ablak előtt mered az égre, szürke, vasbeton épületekkel a háttérben. Ez a kép akárhol fogadhat az ismert világegyetemben, csak fejből legalább száz bolygót tudnék felsorolni ahol ugyanilyenek az utcalámpák – és akkor még csak ezt a valóságot számoltam.

Kórházablakon át nézve különben is minden kicsit más lesz, átértelmeződik, átlényegül.

Állítólag nem vagyok életveszélyben, de ez nem sokat változtat a szubjektív élményen. Ki tudja mi lesz holnap. Elalvás előtt még rápillantok a kitüntetésemre. Arany plakett, Joachim Halenti gravírozott arcképével – az öreg pont olyan komoran néz a kerek szemüvege mögül, mint mindig –, körben a szokásos felirat: „Nur wer das Fürchten nie erfuhr, schmiedet Nothung neu”. Kísérőlevél a főnökömtől… Gyógyuljak meg hamar, tartozom egy huszassal a múltkori pókerből… Ez önkéntelenül is felderít… Most mit mondjak, bírom az arcát.

***

(egy héttel korábban…)

Pesterzsébet. Van ettől ocsmányabb része a városnak, de nem sok. Már a szükségállapot előtt is pokol volt, de azóta süllyedt pár bugyornyit. A házak közt koszos kölykök rágóznak, cigarettáznak bandákba verődve. Esper mindegyikük – errefelé más nem él túl. Észrevétlenül szívódnak fel, ahogy meglátják a Halenti Intézet jelvényét a katonáim mellényén. Errefelé mindenkinek vitte már el ismerősét az Intézet, mostanra megtanulták meghúzni magukat. A kezdeti időkben kisebb túlélőjátéknak is beillett ide bemerészkedni. Ezek a kölykök a történelem legősibb játékát játsszák életre-halálra – a területfoglalósdit. Az isteneknek hála, mostanra az Intézet puszta neve is elég a vezérhím státuszhoz.

Rutinfeladat a mai, bár a célpont nem rutin. Valaki megint azt hitte, hogy erősebb lehet a rendszernél. Erőszakos behatolás, hatósági blokád semmibevétele, hatósági személy elleni erőszak, letartóztatott személy eltérítése, hatósági tulajdon rongálása… Szép kis bűnlajstrom. Mindebben a legszebb pedig, hogy valaha ismertem a célszemélyt. Nem tudom eldönteni, hogy kegyelet vagy bosszúvágy volt, ami arra vitt, hogy elvállaljam a melót.

Talán a kíváncsiság. Olvastam a tegnapi újságot. Egy rövid MTI cikk a porig égett templomról, három rendőr súlyosan megsérült (vajon hogy kerültek oda), egy okkultizmussal foglalkozó magazinban pedig lapzárta utáni, féloldalas összeállítás a „csepeli sárkányról”, amit számos független szemtanú látott az égen. Ritkán jutnak el az ügyeink a sajtóig – persze így is sok munkánk van már benne, hogy sikerült elkenni a részleteket. A valóságban a templom nem porig égett, hanem felrobbant, legalább hat rendőr halt meg a helyszínen, két begyűjtőnk súlyosan megsérült, és egy rendkívül veszélyes, papíron teljesen biztosított alanyt szöktettek meg közvetlen az orrunk elől. Azért ez előtt csak elismerően lehet bólitani.

A ház ugyanúgy le van rohadva, mint az összes többi. Errefelé mindent csontig kifosztottak, csak az maradt a helyén, ami oda van betonozva… Néha még az sem. Valaha kaputelefon volt, most már kapu sem nagyon van. A fénycsőarmatúrákat szakszerűtlenül lefeszegették, itt-ott még a vezetékek kilógnak a plafonból, ahol nem tépkedték ki azt is. A kapcsolók helyén üres lyukak meredeznek. Hogy az újoncaim feszültségét oldjam, belenyúlok az egyikbe és komikusan áramütést színlelek. Már több mint egy éve hogy errefelé nincs áram.

Elindulunk felfelé a lépcsőn. A sarkokban használt heroines fecskendők. A kétségbeesés drogja. Az esperek pedig mindenütt az ecstasyra esküsznek, az egyetlen szer ami erősíti a képességeket ahelyett, hogy tompítaná őket. A harmadik emeleten tízévesforma kisgyerek ront nekünk az árnyak közül, kezében ügyetlenül megformált manapenge lobog. Az egyik kiskatona rutinosan küldi meg egy rövid sorozat kábítólövedékkel. Pár lépést még tesz, majd összeesik. Begyűjtési nyakörvet teszünk rá, majd az őrjárat felszedi. Megjelöltük, megtaláljuk akárhol.

Errefelé úgy élik meg az ilyet, mintha a sátán jelölte volna meg – a valóságban ételt, szállást és taníttatást fog kapni. Csupa olyan dolgot amire itt nem lenne esélye sem. Pár nap kétségbeesést igazán kibír még.

Az ajtó ismerős-idegen. Mindig is szakadt volt, de ennyire nem. Bezörgetek.

– Halenti Intézet, kinyitni! – Van a hatósági munkában valami perverz kielégülés. Azt mégse mondhatja az ember, hogy „Ukrán maffia, kinyitni!” Az ősidők óta szinte mágikus hatalmat ad, ha a te oldaladon van a törvény. – A XXIX/2006-os MEH rendelet értelmében minden állampolgár köteles felszólításra alávetni magát a Halenti Intézet felülvizsgálatának. Nyissák ki az ajtót!

Persze, hogy nem nyitják ki. Ennyi erővel azt is mondhattam volna, hogy a kaszás halál vagyok. Hátrahúzódok, és intek a két katonának. Profin foglalják el a helyüket az ajtó két oldalán, pár másodperc és bent vagyunk. Imádom nézni, ahogy dolgoznak. Bár újoncok hozzám képest, ők a hadseregből jönnek, míg én… más szakterületről. Másban vagyunk jók.

A nappali vérben tocsog. Szó szerint. A falak mellett kölykök kifacsart holttestei, az ágyon – úr isten, ez ugyanaz a molyrágta ágy, ami már 10 éve is megérett a kidobásra –, az ágyon pedig a megszöktetett alanyunk, félhosszú hajának színe már nem látszik a félig megalvadt vértől amiben szinte fürdik, de még így is kivehetőek a szörnyű sérülések a testén.

A gyanúsított fölötte térdel, kétségbeesetten próbálja visszaállítani a mana áramlását a megtépázott lány testében. A körülményekhez képest egészen szakszerű szertartás…

Felnéz. A tekintetében a végső kétségbeesés, a gyűlölet és a felismerés játszik. Az idő szinte megtorpan, ahogy meglódul felénk. Ujjaimból manaszálak csapódnak a falba, egy pillanatra becsukom a szemem. Már jártam itt, ismerem az itteni mintákat. Elvileg gyorsabb tudok lenni mint ő. Elvileg. Akkoriban messze nem voltam ilyen erős, és a minták is változhatnak. Az egyik katona kezében felugat a fegyver.

Háromszög. Eső. Láng. Sötétség. Szem. Megvan.

Elönti a tudatomat a tér háromdimenziós képe. Már az én terem. A gyanúsított nagyjából félúton van attól, hogy a torkomba mélyessze a szemfogait, a zöldfülű által útrabocsátott gumigránát épp az oldalát súrolja, de úgy tűnik ez nem hatja meg túlságosan. A gyógyító szertartás zavaros vonalai szinte egybefonják a két nő lényét, és végtelen erővel lüktet bennük száz rituálisan feláldozott esper kollektív élete és hatalma. Az elmémen lassan hömpölyög keresztül a pánik – talán túl nagy fába vágtam a fejszémet.

Kétségbeesetten fésülöm át a teret fogódzók után. Darabokra szakadt spirituális védvonal foszlányaira akadok az északi szobában. Számottevő energiát nem látott soha. Istenem… hiszen ismertem aki állította… Éjszakákon át ültünk abban a szobában gőzölgő teáscsészék és fűszeres limonádéval teli bögrék felett, világokat osztva meg egymással…

És hirtelen felvirrad bennem, hogy mit kell keressek. Hiszen ismerem az ellenfelem. Alig észrevehető, finom hálóként mindenütt ott van, mindent átjár és keretbe von. Egy bukott létező önnön dugájába dőlt hatalma, eónok öröksége, ami törött, ázott szárnyként húz le minden magunkfajtát. Összehúzom a szükséges szálakat, felidézem a szükséges paradoxokat, és megküldöm, izomból.

Fény önti el a szobát, a gyanúsított felsikolt, magzatpózban csattan a falon, jó fél méterrel vétve el a nyakam. Nyüszítve kaparja a saját arcát.

– Sajnálom – suttogom felé, majd intek a katonáknak.

Sietősen biztosítjuk a célszemélyeket, agyhullám-semlegesítő a nyakszirtre, manazáró bilincs a kézre. Az egyik kiskatona a központtal rádiózik, jöhet a kiemelés.

Elengedem a manahálót, és az ágy szélére rogyok a ragacsos vérbe. Haloványan érzékelem, hogy az arcomon könnyek csorognak. Ez vajon szomorúság, vagy rám is hatottak a paradoxok? A világ legalább három árnyalattal sötétebb most, mint öt perce. És persze a lehető legrosszabb pillanatot választom az önsajnálatra.

Felnézek, a bejárati ajtóban egy bennszülött áll. Hosszú szőke haj, szakadt rockerkabát, fültágító, akkora pupillák mint ide Kiskunlacháza. Nem baszod…

– ENGEDJÉTEK EL! – üvölti, kezeiből ügyetlen, de karvastagságú manacsóvák vágódnak a padlóba… A szoba kifordul. A vasbeton fülsiketítő robajjal hullik darabokra, és hitetlenkedve nézem a rozsdás merevítőgerendát, ami a hasamból áll ki. Két méterrel a testem felett, a plafonon ülve nézem a haldoklók szórakozottságával, ahogy a megérkező helikopterünk ágyúja véres permetté szaggatja a szőke helyi erőt.

Ez most vajon siker vagy kudarc?