szeptember, 2011 havi archívum

Éjjeli hajsza

Posted in lakatos.istvan, novella with tags , , , on szeptember 25, 2011 by Coralio

Lakatos István, vámpírvadász

Természetesen tisztában voltam vele, hogy az Árpád és a Deák Ferenc közt nincsen utca. Napi rendszerességgel járok arra, túlságosan belémvésődött már az egész környék ahhoz, hogy a drogra, a vadászat izgalmára vagy az aznapi megrázkódtatásokra fogjam. Pontosan tudtam, hogy mibe lépek bele, amikor a csaj eltűnt egy utcasarkon, aminek ott sem szabadott volna lennie, én pedig gondolkodás nélkül utánavetettem magam.

A sarkon befordulva természetesen már sehol nem volt a vérszopó. Az utca kihalt volt, és szinte betegesnek hatott a higanygőzlámpák sárgás fényében. Kinyúltam a pszichés nyomok után, ahogy az intézetben tanítottak – nem tudtam eldönteni, hogy a lány előlünk menekült, vagy valami felé futott, de lábnyomokként hagyta maga mögött a zavarodottság, éhség és fájdalom foltjait. Én meg csak rohantam utána tovább az omladozó bérkaszárnyák és kihalt kocsmák rengetegében.

– Isti, hol a kurva szarban vagyunk?! – szakított ki Karesz a zsákmányűzés transzából.
– A pokol kibaszott tornácán, bazmeg. Nem semmi ez a csaj – vágtam oda két lélegzetvétel közt, anélkül hogy megtörtem volna a tempót.
– Ez most komoly?!
– Nem bazmeg, jókedvemben szivatlak. Gondolom te is hallottál már a klifótról. Jártál a képzésre, nem?
– Akkor… Szóval ez… bazmeg…

Karesz reakciója érthető volt. A klifótról legtöbbször az hangzott el a képzésen, hogy véletlenül se menjünk be. Valami szabály is van rá, hogy akit rajtakapnak, hogy bejárkál, azt félmillió forintig lehet büntetni, bár olyanról még nem hallottam hogy alkalmazták volna. Ide csak az őrültek és a nagyon profik lépnek be. Simán el lehet tévedni idebent, és olyankor az éhhalál egyike a kedvezőbb kilátásoknak.

Kihalt kocsmák és klubok szegélyezték az utunkat, lilás-kékes hangulatfényeket vetítve az úttest betonjára. A klifótban a legritkább esetben találkozol csak emberrel, mégis minden olyan, mintha mindenki öt perce ugrott volna fel – még parázsló csikkek a hamutartókban, félig megivott pohár sörök, kihúzott székek… Lefogadom, hogy még érezni lehetne valakinek a testmelegét az ülőkéken, na nem mintha kedvem lett volna ténylegesen kipróbálni.

– Isti, az szerinted mi akar lenni? – mutatott Karesz egy jókora, neonsárga festékszóróval felfújt szimbólumra egy garázsbejáró mellett. Egy fejjel lefelé álló, háromkarú embert idézett. A Varjak titkos graffitinyelvéhez tartozott, aminek az alapjait még Réven verte belém.

– Azt jelenti, „ha bemész, azt fogod kívánni bárcsak ne mentél volna”.
– Így, szó szerint? – Karesz hangján szinte hallani lehetett a lesápadást.
– Így, szó szerint.

A második kereszteződést hagytuk magunk mögött, és egyik sem a valóságos Csepelhez tartozott. A bérkaszárnyákat közben felváltották a földszintes házak, a lila neonnal megvilágított klubokat pedig az olcsó sörözők, ahonnét hosszú éveket megélt, kormos izzók remegő fénye csapott ki az utcára. Hangos csörömpöléssel egy piszkosfehér Lada húzott el mellettünk.

– Isti, mi a fasz volt ez?!
– Honnan a picsából tudjam? – Ami azt illeti, még csak kedvem sem volt belegondolni. Az utcák üressége, a város zajának teljes hiánya eddigre már kellőképp berágta magát a fejembe, és semmit nem kívántam jobban, mint hogy minél előbb újra valódi talajt érezhessek a lábam alatt.

A nyomok jobbra vezettek, egy keskeny gyalogúton. A folyondárral benőtt lámpák vibráló ragyogásában alig lehetett kivenni a műkő járólapokat az elvadult aljnövényzet közt. Kétoldalt kihalt kertek, végtelen szegénységről és pazarló jómódról árulkodóak, hol kerekek nélküli Trabanttal, felhalmozott fémhulladékkal, fej nélküli játékbabával a koszos homokozóban, hol pedig formára nyírt tujaligettel és fekete tükörként ragyogó úszómedencével a szőnyegpázsit közepén.

A nyomok sűrűsödtek, úgyhogy az eszeveszett rohanásból lopózásra váltottunk. A távolból hangok szűrődtek felénk, és pár száz méter megtétele után egy bokor takarásából szemügyre vehettük a forrásukat.

Egy apró, kör alakú téren, kovácsoltvas lámpák közt állt a szopósszájú vámpír csaj, és a valkűröm is. Ez őszintén ledöbbentett, nem néztem volna ki belőle, hogy képes a klifótban navigálni – úgy látszik nem csak üres önfényezés volt, amit a képességeiről mesélt…

Ami igazán meglepett, hogy nem ketten voltak. A valkűr egy tizenéves-forma, szőke fiúcskát vezetett pórázon. Hatalmas, kifejezéstelen szemei voltak, és hófehér, zsákszerű ruhát viselt. Kevés kétségem volt afelől, hogy milyen célból hozta…

Intettem Karesznak, hogy fedezzen, csőre töltöttem a szigonyvetőt, és a fegyvert célra tartva kiléptem a rejtekemről.
– Eddig és ne tovább. Lépjetek el a gyerektől.
– Te… te ezt nem érted! Innia kell, csak úgy tudja megőrizni magát! – kiáltotta felém a valkűröm. Valóban, a szopósszájú lány határozottan nem volt önmaga. A szemei vörösen ragyogtak, és dühben égve bámult rám. Én voltam az egyetlen dolog, ami közte és a táplálék közt állt.
– És még ti cigányoztok. Én legalább nem iszom az ártatlanok vérét.
– A fiú nem hal meg. Mindig csak annyit iszik belőle, amennyi szükséges. Ráadásul ez önkéntes dolog. – Alkudozás. Ezt szeretem. A célratartott fegyver határozottan az én javamra billentette meg a játékteret. Megpróbáltam kihozni a helyzetből a maximumot, mert egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ténylegesen el is találnám. Egyszer már láttam hogy hogy tud mozogni…
– Önkéntes, mi? Akkor az mire kell? – mutattam a póráz felé a fegyverrel.
– Ez az ősi hagyomány!
– Még hogy ősi… – Alighanem tényleg „önkéntes” volt a dolog, tizenöt évesen könnyen előfordul az emberrel, hogy némi szex reményében a lelkét is eladná az ördögnek. Ettől függetlenül nem állt szándékomban ennyiben hagyni a dolgokat, pláne hogy a fiú üres arckifejezéséből és az állán lefutó nyálcseppekből arra kellett következtessek, hogy nincs abban az állapotban, hogy felelős döntéseket hozzon.
– Ha nem ihat, végleg elveszíti önmagát! Téged is meg fog ölni, és ő is meghal! – sikította a lány teli torokból, türelmét veszítve. – De különben is, te beszélsz?! Hogy lehet valaki képes érző lények levadászásából élni?! Ő legalább küzd a benne élő szörnyeteg ellen, és épp miattad áll vesztésre!
– Hidd el, kurvára nem akartam ezt az egész szart. A démon barátnőd volt az, aki majdnem kiharapta az öcsém ütőerét. Azt hiszed szeretek a kibaszott klifótban klapancsírozni éjnek idején? Engedd el a gyereket, és lépj hátra. Elkísérlek titeket egy intézeti ügyeletig. Ha egy vámpír önként jelentkezik kezelésre, akkor nem veszíti el az emberi jogait.
– INTÉZET, MI?! Ismerem a rohadt kurva intézetet nagyon jól, és ha van hely ahová soha nem vinnék senkit aki fontos nekem, az az intézet! Ott csak kísérleti nyúlnak nézik az embert! Téged sem tartanak többre, elhiheted nekem! Fél évemről nem tudok számot adni miattuk! FÉL ÉV! FEL TUDOD FOGNI?! Hogy július után egyből DECEMBER JÖN?!
– Mondjak neked valamit? Őszintén leszarom. Engedd el a kibaszott gyereket. Itt rohadjak meg ha hagyom hogy… – A szó a torkomon akadt, ahogy a teret szikraeső borította el, majd aláhullt a teljes sötétség.

Fedezékbe vetettem magam, de előtte leadtam pár lövést abba az irányba, ahol a vámpír csaj volt még a villanás előtt. Szárnyak suhogása, halk emberi neszek, a talaj durva tapintása és Karesz éktelen káromkodása – ennyi volt a világom arra a pár másodpercre, ami alatt a szemem alkalmazkodni tudott a holdfényhez.

A tér üres volt, de az egyik utcából még egyenetlen lépések visszhangzottak – a távolban ki tudtam venni a valkűrömet, amint vállán cipeli a tehetetlen fiút. A vámpír sehol. Ezek szerint ivott. A szárnysuhogás visszhangzott a fejemben: Tud repülni a büdös kurvája. Az C kategória… Vérdíjban öt kibaszott millió forint, alaphangon. Persze már esélytelen megtalálni, hacsak…

Felrángattam Kareszt, és a szőke nyomába eredtünk. Meg akartam menteni a gyereket, arról nem is beszélve, hogy ő volt a kulcsom ötmillió forinthoz. Lopózva követtük a lányt sarokról sarokra, sötét sikátorokon és túlvilági fényben úszó sugárutakon keresztül – nem volt nehéz, a gyerek cipelése lelassította, és az érzelmi nyomok elrejtésére sem fordított túlzott figyelmet. Talán észrevette hogy követjük, talán nem, a nyomaiból úgy éreztem, már kevéssé érdekeltük így, hogy a barátnőjét biztonságban tudta.

A klifótból kilépni olyan érzés, mint amikor egy hosszú séta után ismerős környékre érsz, ahol nap mint nap meg szoktál fordulni. Először a hangok változnak meg, utána felismersz egy-két épületet a távolban, végül ott találod magad valahol a városban – esetünkben a HÉV végállomásánál –, élő emberek között.

Rongyos csöves ült az egyik padon, és minket nézett. Sosem tudtam elképzelni, hogy az egyszerű emberek miként élik meg, ha valaki mellettük lép ki. Talán az ő szemszögéből is csak jöttünk valamerről. A klifót hajlamos összevegyülni a valósággal a ki-, és bejáratok környékén.

Kedvem támadt letérdelni és megcsókolni a halandó világ földjét, de inkább nem vesztegettem az időmet. Pár sarokkal odébb célba is értünk. Egy földszintes ház bejáratában álltak, a fiú ingatagon ugyan, de már magához térve. Látszólag búcsúzkodtak. A valkűröm szemérmeskedés nélkül, birtoklón lesmárolta a fiút – kénytelen-kelletlen eszembe jutott, hogy milyen jól csókolt –, majd futva eltűnt a csepeli éjszakában. Nekünk viszont itt volt dolgunk.

Tíz-tizenöt percet vártam miután a fiú bement, majd ruháimat és hajamat rendezgetve az ajtóhoz sétáltam, és megnyomtam a csengőt.
– Igen? – szesztől érdes, középkorú női hang szólt ki a résre nyitott ajtón.
– Halenti Intézet, független operatív – felmutattam az igazolványomat is, a nyomtékosítás végett – Az ön… fiával?… szeretnék beszélni…
– Úgy érti az unokám? Csinált valamit? – kérdezte azon a rezignált hangon, ahogy csak középkorú, kiégett nők tudnak gyerekekről kérdezni. – ÁROOON, EGY RENDŐR KEREEES! – kiabált be a házba.
Heh… rendőr… Ez egyfelől jól esett, másfelől viszont kellemetlen emlékeket ébresztett bennem. Ha rajtam múlott volna, még mindig az állományban lennék, de voltak páran akiknek nem tetszett, hogy egy cigány színötösre végezte a rendőrtisztit… Na de ez másik történet.
– Nem tűnt fel önnek hogy a fiú furcsán viselkedik, vagy beteges lenne?
– Nem, miért? Csak nem drog?! – kérdezte a „gondos” nagymama elkerekedett szemekkel. Kedvem lett volna leüvölteni a fejét. Ehelyett Karesz jelent meg a ház mögül, a gyerekkel. Még jó hogy ketten voltunk.

Elmagyaráztam a „hölgynek”, hogy a fiút elkísérjük egy ügyeletre, és pár napig valószínű bent fogják tartani. És azt is hogy nem, nem drog. Sok ilyen emberrel találkoztam már. Mintha nem akarnák felfogni, ami a világban történt. A szingularitás, az esperek, vámpírok, mindezt kizárva megpróbálnak úgy tenni, mintha semmi sem változott volna 2005 óta. Ha nem megy, akkor rásegítenek némi szesszel. Valahol meg tudom persze érteni, de ettől még megvetem őket. Ha gyerekeik vannak, akkor duplán.

Adtam a nőnek pár elérhetőséget, meg kitöltöttem némi papírmunkát, főleg a hivatalos látszat miatt. A srác mindezek alatt egyetlen szót sem szólt, csak nagy, rémült szemekkel nézett bele a világba.
– Hidd el fiam, jobb így. Nem éri meg egy punciért eldobni a lelked – próbáltam megtörni a hallgatást a legközelebbi kirendeltség felé menet, mindhiába. Ugyanazzal a lemondó, üres tekintettel jött velünk, ahogy a klifótban, azon a téren várta, hogy a vámpír igyon belőle. Reméltem, hogy még rendbe fog jönni. Sajnos láttam már az intézetben, hogy hosszú távon mi marad a hozzá hasonlókból.

A csepeli ügyeletet nehéz eltéveszteni. A zöld-fehér tábla és a koszos ablakokon kiszűrődő neonfény a környék legvilágosabb pontjává emelik. Akár otthonosnak is nevezhetném, ha nem rázna ki a hideg az egész intézettől. Az évtizedeket megélt, alumínium ajtón belépve egy kövérkés laborasszisztens fogadott minket.
– Andrea bent van? – kérdeztem. Akár fel is vehettem volna a tízezer forint jutalmat, ami a fiú megmentéséért megilletett, de nekem nagyobb összegek jártak a fejemben, azokhoz pedig egy bennfentes kellett. Egy bennfenntes, aki jön nekem eggyel.

Andrea magas, vöröshajú lány volt, hatalmas mellekkel. Nem egyszer félreléptünk már együtt, de valahogy az alkalmi szexnél sosem jutott messzebb a dolog… A kapcsolatunk inkább szakmai volt, én értékes tesztalanyokat hoztam neki, ő meg néha besegített bentről.
– Szíja Istii! – viharzott elő, a szokásos letörölhetetlen mosollyal az arcán. – Mi jót hoztál nekem? Á, szíjaa Karcsiii! Jól vagytok? – fordult az öcsémhez.
– Vámpír befolyása alatt áll… Arra gondoltam megpróbálhatnátok rendbetenni…
– ÁÁÁ DECUKIIII! Hogy hívnak?
– Hagyd, nem beszél. – kezdtem, de a fiú alig hallhatóan eldünnyögte, hogy „Áron”. Na mondjuk én is beszéltem volna a helyében, ha ilyen nő kérdezi…

– Rögtön kérnék is egy szívességet – suttogtam Andi fülébe úgy, hogy a kövér kollegina véletlenül se hallja meg –, ugye van itt egy PKSS-etek.

A lány szeme egyből kitágult és csillogni kezdett. Megragadta a kezem, a másik kezét a fiú vállára tette, és késedelem nélkül az épület belseje felé vezetett. Egészen puha, enyhén nedves keze volt. Végighaladtunk a hosszú földszinti folyosón, ahonnét az irodák nyíltak. Általában itt szoktam elintézni az ügyeimet az intézettel. Maguk a laborok a pincében voltak berendezve.

– Alig vártam már hogy rádtehessem a kezem, Isti – közölte Andrea a szokásos vidám hangján. – Aztán nem félsz tőlem? Egyedül a PKSS-ben… Bármi megtörténhet…
– Ami azt illeti, nem mondom hogy nyugodt vagyok, de nagy összegekől van szó.
– Á, már értem mit akarsz a PKSS-szel. Huszonöt százalék. És most te jössz nekem eggyel.
– A huszonöt százalékon túl?!
– Simán. Mindenképp kellek neked, szóval én szabom az árakat. A mostanin túl öt alkalom a PKSS-ben, az én kedvemért. Egyenként három-hat óra lesz. A disszertációmhoz.

Belegondolni is rossz volt. Sajnos kénytelen voltam elismerni az igazát: ha ő nem segít, baszhatom az ötmillió forintomat, és ma is üres kézzel megyek haza. Egy C kategóriás vámpír pedig vígan éli világát a városban.

A PKSS egy eldugott, kis laborban volt beüzemelve. Bár sokat hallottam már róla, most láttam először a saját szemeimmel. Egy masszív, rozsdamentes acél ágy, és egy mozgatható, kupolaszerű elem, ami lecsukva az alany majdnem teljes felsőtestét eltakarja. Hozzá kábelrengeteg, többféle elektróda és orvosi szonda, amik közül nagyjából az EKG és a vérnyomásmérő volt ismerős. Mindez egy akkora számítógépre kötve, mint egy kisebb hűtőszekrény.

– Nyugi, minden rendben lesz – suttogta a fiúnak, miközben besegítette a gépbe. Enyhe rossz érzéssel néztem, ahogy rácsukja a kupolát. Megfordult a fejemben, hogy talán még veszélyesebb démon kezébe adtam a gyereket, mint akitől elvettem. – Te csak ülj le. Gyorsan meglesz, utána te jössz. – fordult felém a lány, miközben bekapcsolta a rendszert.
A szobát megtöltötte a hűtőventilátorok halk susogása. A fiú lábai enyhén összerándultak, ahogy a gép oldalán kigyulladt egy „on-line” feliratú led. Inkább félrenéztem.

A fiúval valóban hamar végzett, eszméletlenül vette ki a gépből, infúziót kötött be neki, és a helyemre ültette a falnak támasztva. Ami a továbbiakat illeti, a laborban eltöltött két és fél órából kevés dologra emlékszem. Fényképszerűen maradt meg a díjnyertes vigyor, amivel rámcsukta a kupolát.

Nehéz lenne elfelejteni azt az érzést, amikor bekapcsolta a rendszert, azt hittem helyben kihányom a belemet, de mintha nem lett volna mit kihányjak. Rémlik pár kép és érzés, az acél hidege a tenyerem alatt, Andrea puha keze, amint a jobb kezemmel játszik… A megkönnyebbülés, amikor zavartan kimásztam a gépből… Némi csókolózás a dezorientáltságomat kihasználva, na nem mintha túlságosan ellenére lettem volna…

Karesz a recepciónál várt. A lány betartotta az ígéretét, megkaptam amire szükségem volt – élesen láttam magam előtt a vámpír lenyomatát, éreztem, mintha bennem lett volna. Kinyúltam a tudatommal. Először csak őt láttam, utána lassan kitisztult a környezete is… hosszú, fa padsorok, egy oltár… Megráztam magam, és kilöktem az ajtót.

– Aztán ne felejtsd el, az első alkalom jövő kedd! – kiáltotta utánam Andrea a folyosóról.
– Mi van ha nem jövök?
– Hehee… El fogsz jönni – közölte tényszerűen, ijesztően vigyorogva.
Legyintettem és kirontottam az éjszaka hűvösébe.
– Gyere Karesz, elkapjuk a rohadt kurváját!

Reklámok