augusztus, 2011 havi archívum

8 órával korábban

Posted in lakatos.istvan, novella with tags , , on augusztus 23, 2011 by Coralio

„Házakon rések, azon kilépnek,
Házak közt járat, azokon járnak,
indulnak el…”
– Cseh Tamás

Lakatos István, vámpírvadász

Egy ártatlan bulival kezdődött az egész. Bár Budáról nézve biztos nehéz ezt elhinni, Csepel még istenes környék. Van víz, áram, boltok, rendőrség, munka, élnek emberek… Szórakozóhelyek is vannak – talán több is mint a város szebb részein. Aznap is épp mulatni indultunk Karesszal.

Szokásunkhoz híven olyan helyet választottunk, amit a vérszívók is szívesen frekventálnak… Össze kell kötni a kellemest a hasznossal, ha meg akar élni az ember. Az ember azt hinné, hogy a vámpírok afféle úrias szörnyetegek, akik rózsadombi villák pincéjében alusszák át a nappalt, de a valóságban jobb szeretik Gubacs panelkaptárait. Több és könnyebb a zsákmány, kevesebb a kellemetlen kérdés.

A Halálmadár nevű diszkó egy elhagyatott épület legfelső emeletén lett berendezve. A szűk üzemi lépcsőház, ami az egyetlen feljutási lehetőséget biztosítja, aznap is ugyanolyan sötét és bűzös volt, mint mindig. A lépcsőfordulókban párocskák enyelegtek, a falakat a félhomályban olvashatatlan üzenetek és tagek borították vastagon. A felső lépcsőfordulónál már világítás is akadt. „Isszadour, úgyis az enyém leszel! – Tosh”, állt vastagon a vakolatba karcolva, alatta lila filctollal a válasz: „Haha, álmodik a nyomor. Előbb próbálj megtalálni!”

Odabent kék selyempapírokkal sötétített fénycsövek alatt, a koszos kövezeten egy ősrégi NIN számra hullámzott a klub sötétruhás közönsége. A Halálmadár a Varjakként ismert „klán” törzshelye. Ők uralják Csepel alvilágát, folyamatos háborúban állva a kispesti Keselyűkkel.

Bár a telepátián kívül nem voltak képességeim, és ősi emlékek sem ébredtek soha a fejemben, mégiscsak Csepelen laktam, sötét bőrkabátot hordtam, és nem voltam az ellenségük. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy afféle tiszteletbeli Varjúként bánjanak velem is.

– Hejhó, Laki! – kurjantott felém egy testes alak a bárpulttól. Egyből megismertem, nincs még egy ember aki ennyi acélt hordana az arcában. Pitya, alias „Réven” a mentorom volt a tanulóidőm alatt, és azóta is az összekötőm az Intézetnél. Megpaskoltam Karesz vállát, aki pillanatok alatt eltűnt a feketecsipkés, pandasminkes ribancok vonagló forgatagában. Én magam Pitya mellé telepedtem a bárhoz.

– Mi szél hozott erre nigger? Melóért vagy kurvákért jöttél? – nyitotta a beszélgetést kedélyesen, egy húsos ujjal megvakarva az orrát átdöfő három acéltüske közül a középsőt. – Mer’ hogy meló az kurvára nincs, de kurva – itt körbemutatott –, abból kurvára van, még holnapra is jut!
– Ne szivassál engem Pitya, Csepelen ne lenne meló?
– Éppenséggel volna is, csak nem tőlem. Tartsd nyitva a szemed.
– Mi a lófasz van veletek? Minket is kihúztok a térképről? Legalább szólj majd mielőtt elzárják a villanyt meg a gázt…
– Menj anyádba nigger, én is itt élek, nem a kibaszott csatárkai dűlőn. Asz’szed békésen iszogatnék ha a központ le akarná ránk húzni a rolót?! Na, de mond az neked valamit, hogy Kaminó Macué?
– Ki a picsa az? Valami sárga?
– Nem ki, hanem mi… Többet még nem mondhatok. – Itt hangosan horkantott, nyelvével birizgálva az egyik acélszarvat, ami a jobb arcát fúrta át. Ez nála az aggodalom jele volt. – Odabent mindenki rá van kattanva, mint turbóvakond a kokszra. Nincs erőforrás piti ügyekre, ergó nincs meló neked. – Felemelte a sötétzöld, olajos folyadékkal teli stampedlit, amit eddig szuggerált, és egyetlen svunggal leküldte. – Azért vigyázz magadra, nigger. Nem jó idők járnak.
– Ez nekem is feltűnt.
– Faszt tűnt fel. Lesz ez még sokkal rosszabb is. Faszom tudja már hogy mi lesz itt. De ha fogsz egy vérszopót, azért szólj be nyugodtan. Pénzünk még van. Meg aztán tudod, jobb bent mint kint… – A véreres szemű pultoscsaj újabb higítatlan abszintot vágott Pitya elé, aki ismét elmerült a gyanús szesz szuggerálásában. Úgy döntöttem, ez a jelzésem arra, hogy magára hagyjam a gondjaival, Kaminó Macuéval – „akit” továbbra is vágottszemű ribancként képzeltem el – és a stampedli töménnyel.

Karesz keresésére indultam. A stroboszkópok bizarr, századeleji horrorfilmmé változtatták a klubot. Feketébe öltözött, felismerhetetlenre sminkelt és gázálarcba bújt fiúk és lányok vonaglottak a vibráló félhomályban. Az egyik sarokban kis társaság – betegesen fénylő energiagömböket szorongatva, egymás fülébe hajolva beszélgettek. Az egész klubot vastagon átszőtte az éter, lüktető véráramként kavargott a levegőben, hátborzongató, kimondhatatlan képeket sejtetve a látómezőm határán: több száz önkívületben mulató esper kombinált hatalma, a háttérben pedig stílusosan a Cradle of Filth egyik pokoli áriája adta az aláfestést. Önkéntelenül is Erich Zann története jutott eszembe… Talán ő is ezt látta és hallotta, amikor végleg elveszítette az ép elméjét?

Öcsémet végül a tánctér hátsó részén, két feketecsipkés kurva társaságában találtam meg. Az egyikük alacsony, nőies, végtelenül erotikus jelenség volt, igazi szopós ajkakkal, nekem mégis a másik ragadta meg a figyelmem. Magas volt, kis híján magasabb nálam, északi arcvonások, szőke haj, és szinte ragyogott körülötte a tér. Inas, vékony teste volt – egy erősen alultáplált valkűr.

– Ide, ide, bratyó! – kurjantott felém Karesz, tüntetőleg átkarolva a szopósszájú ribit, aki ezt, már amennyire az arckifejezéséből le lehetett olvasni, kevéssé értékelte.

Hamar közös hangot találtunk, amiben a szesz is jó szolgálatot tett. Karesz a szopósszájúra nyomult, én pedig a valkűrrel beszélgettem a zenét túlüvöltve. Enyhe csalódottsággal fedeztem fel a tűnyomokat az alkarján. Nem tűnt tipikus leépült drogosnak, így úgy döntöttem adok neki egy esélyt.

Mint kiderült, Erzsébeten lakott, a híd túloldalán. Ez ha mentséget nem is, kétségtelenül magyarázatot jelentett a szenvedélyére. A hídon túl a káosz és az őrület birodalma húzódik egészen Kispestig – nincs áram, nincs gáz, nincs víz, cserébe őrült esperek vívnak háborút minden egyes lépcsőházért és kapualjért. Arrafelé kevesen tudnak ellenállni a csábításnak, hogy néha legalább pár órára elfelejtsék a világot.

Hamarosan már négyesben sétáltunk nevetgélve a csepeli éjszakában a lakásunk felé. A valkűrnek be nem állt a szája, úgy ömlött belőle az élettörténete, mint valami brazil szappanopera – már csak abban az értelemben is, hogy percenként kerültek elő újabb és újabb nevek, amiket nem tudtam hová tenni, míg végül kénytelen voltam feladni a küzdelmet, és beismerni magamnak, hogy egy árva szót nem sikerült felfogni belőle.

Annyi azért kirajzolódott előttem, hogy választottam valamiféle önjelölt tanító, és – legalábbis saját véleménye szerint – meglehetősen nagyhatalmú esper. Az a tény, hogy még életben volt, kétségtelenül alátámasztotta az önfényezését. Erzsébeten ez már önmagában is komoly teljesítménynek számít.

Jó hangulatban érkeztünk haza. Az Intézet mindig is jól megfizetett minket, így bár nem éppen rózsadombi kastély, azért láttam, hogy a szépen bútorozott, felújított lakás mély benyomást tett vendégeinkre. Nekiálltam valami vacsorát összeütni az amerikaikonyhában, míg Karesz végigmutogatta a lakást az alacsony ribinek. A valkűr letelepedett az akrilpulthoz, és némán nézett.

Hamarosan én is csatlakoztam hozzá egy könnyű cézársaláta társaságában.
Egymással szemben ettünk, bele-belepillantva egymás szemébe. Jártam már esper csajokkal, de benne volt valami, ami egyszerre hatott rám nyugtalanítóan és elbűvölően.

– Akarlak téged. Most. – jelentette ki váratlanul, letéve a villát. A szemfogai mintha hajszálnyival hegyesebbnek tűntek volna a szokásosnál. Nagyot nyeltem. Nem tűnt vámpírnak, abból már épp eleget láttam, hogy tudjam, ő nem az. Felálltam. Ő is, szó nélkül, mozdulataimat tükrözve.

Körözni kezdtünk a konyhapult előtt, folyamatosan szemmel tartva egymást. Még nem tudtam eldönteni, hogy szerelmi játékot játszom, vagy az életemért küzdök.

– Ne csináld ezt.
– Mit ne csináljak? – kérdezett vissza kajánul, ismét kivillantva szemfogait.
– Ezt. – Újabb kört tettünk meg némán.
– Azt csinálok amit akarok. Különben nem vagyok az aminek gondolsz.
– Tudom hogy nem vagy.

Egy pillanat alatt előttem termett, és megcsókolt. Valódi, emberi csók volt. Nevetésben törtünk ki mindketten. A következő pár óra úgy múlt el, mint egy szempillantás. Játszottunk, mint két kisgyerek, én pedig évek óta először nem voltam egyedül – egyetlen varázsütésre eltűnt mindaz a magány, ami a családom elvesztése óta végigkísérte az életem.

Épp az alsógatyámtól készültem megszabadulni a nappali közepén, amikor Karesz hálószobája felől hátborzongató üvöltés és üvegcsörömpölés szakított ki a mámorból. Mindketten úgy ugrottunk fel a valkűrömmel, mintha áramot vezettek volna belénk.

– BAZMEG EZ EGY KIBASZOTT VÉRSZOPÓ! – üvöltötte Karesz, ahogy betántorgott a nappaliba, jobb kezével a nyakán, a balban pedig csőre töltött szigonyvetővel. Újdonsült barátnőmre néztem, aki ezalatt a pár másodperc alatt szinte teljesen kifordult magából, arcán a hideg megvetés és az őszinte féltés árnyalatai váltakoztak.

– Szóval újabban ez a divatmunka cigóéknál? – kérdezte leplezetlen gúnnyal, a szigonyvetőt méregetve. Az iménti idill leejtett tükörként tört össze bennem.
– Bocs, de le kell vadásszuk a barátnődet. Önmagára és másokra egyaránt veszélyes – közöltem szenvtelenül… Azaz közöltem volna, mert a mondat második felénél elmosódott körülöttem a tér, tompa ütést éreztem, és azon kaptam magam, hogy hanyatt fekszem a nappali közepén, a bejárati ajtó nyitva, a csaj pedig sehol.

A fegyverszekrényhez rohantam, és elkezdtem magamra kapkodni a bevetési ruhát, amikor hirtelen gyengeség fogott el. Karesz még épp idejében kapott el, különben ismét a padlón kötöttem volna ki.

– Mi a fasz ez a nyakadon?! – kérdezte kétségbeesetten. Ahogy a falitükörbe pillantottam, hatalmas, sötétvörösben játszó véraláfutás borította a nyakam, jóval sötétebb és nagyobb annál, semhogy egyszerű csóknyom lehetne.

– Ó hogy az a kurva… – Az Intézet vámpírfertőzött espernek hívja az ilyet. Titokzatos népség. Van aki dohányt szív, van aki füvet, ők vért. Nem tudni hogy pontosan hol a határ az ember és a vámpír közt, de ők valahol a kapu innenső oldalán állnak.

Hangos káromkodás közepette basztam ki két hatalmas csík speedet a konyhapultra. Mélyen belélegeztem a harci drog frissen kaszált fűre hajazó illatát, majd odatettem egy adag fehérjeturmixot a vér pótlására. Mialatt a turmixgép elvégezte a munkáját, felszippantottam a két csíkot.

Szédelegve kapkodtam magamra a maradék szerelést, majd Karesszal kettesben kirontottunk az ajtón a csepeli éjszakába…

Reklámok

Végjáték

Posted in lakatos.istvan, novella with tags , , on augusztus 9, 2011 by Coralio

„Az állam mindent feláldoz majd érted
Már az első körben mindjárt téged is…”
– Eleven Hold

Lakatos István, vámpírvadász

Először csak az tudatosult bennem, hogy iszonyatosan hasogat a fejem. A második Karesz hisztérikus üvöltése volt, és a szigonyvető kattogása.

– A kibaszott kurva életbe, mi a JÓ ÉDES FASZOM EZ?! *ratata…* MI EZ BAZMEG?! *ratatatata…* A kisfaszomba már, mi a szarrágó kurva isten EZ?!!! *ratatata…*

Az, hogy hol vagyok, és mi is történik, akkor tudatosult bennem igazán, amikor az öcsém abbahagyta a káromkodást, és a fájdalomtól hörögve csapódott a földhöz, tőlem pár méterre. Lassan tért vissza a látásom, és csak egy hatalmas, sötét foltot láttam, amint Karesz fölé kuporodik. Minden erőmet összeszedve felemeltem a szigonyvetőt, és meghúztam a ravaszt.

A dolog velőtrázó, minden emberi hangtól idegen sikoltást hallatva ágaskodott fel. Azt hittem, helyben összeszarom magam. Egy kibaszott sárkány állt Karesz teste felett, karmait a combjába mélyesztve. Nem volt ugyan sokkal nagyobb mint egy ember, és kicsit anyagtalannak is tűnt a templom félhomályában, de rendes, igazi, hamisítatlan sárkány volt. Hanyattfekve, sérülten és félvakon nem volt könnyű dolgom célratartani a fegyvert, de erőmet megfeszítve szorítottam a markolatot, a ravaszt tövig húzva.

Minden bizonnyal szerencsém volt, hogy az első lövés váratlanul érte a dögöt. Kizárt dolognak tartom, hogy röptében el tudtam volna kapni – még egészségesen sem valószínű, nem hogy félájultan. Úgy tápászkodtam fel, mint egy rakás szar. A dög hanyattvágódva feküdt az oltár előtt, jókora bőrszárnyai szétvetve, fejét, nyakát és testét jó tíz-tizenöt szigony díszítette.

Karesz már halott volt. Egy jókora darab hiányzott a torkából, de a vértócsa sokkal kisebb volt, mint amire ilyenkor számítana az ember. Rohadt vámpírok. A sárkány fölé álltam, és beleeresztettem a maradék tárat. Szenvtelenül figyeltem, ahogy a húszcentis, kampós szigonyok a templom vaskos hajópadlójához szögezik. Szórakozottan mozgattam a fegyvert, jusson csak mindenhova. Mire a tár üresen kattant, ismét embernek éreztem magam.

Tárat cseréltem, majd végignéztem a templomon, hogy hol a faszba lehet az a rohadt vérszopó… Először attól féltem lelépett, de kellemesen kellett csalódnom. A harangtorony bejárata felé sietett, és zavart tekintettel, kétségbeesett arccal pillogott le magára. Volt is mit néznie, az egész testét apró, vérző sebek borították… Mintha a sárkány sérülései rajta is megjelentek volna…

Mire felemeltem volna a fegyvert, már eltűnt az ajtónyílás sötétjében. Utánarohantam, fel a csigalépcsőn. A bosszún kívül nem sok gondolatom volt. A metamfetamin újra vágtatott az ereimben, én pedig hagytam, hogy vigyen.

A toronyban végül szembetalálkoztam vele, a hatalmas ablakból támolygott visszafelé. Talán el akart repülni a rohadék, de szerencsére ilyen állapotban már nem ment neki. Első pár mozdulatommal egy-egy szigonyt küldtem a vállaiba, lebénítva mindkét karját.

– Hogy rohadnál meg a pokolban te SZAR! – üvöltöttem felé rohantamban. – Hogy a leprás kurvaisten rohasztana el! – azzal egy gyors pörgőrúgást mértem a dög mellkasára, amitől erőtlenül a harangtorony egyik támfájának csapódott.

– Baszd meg! Hogy pusztulnál el leprában! Te utolsó, kibaszott szar! – kiáltottam, miközben meghúztam a szigonyvető ravaszát.

A szívbe szúrt karó legendájának komoly alapja van. Persze a fém ugyanúgy megteszi, és alapos vadász nem elégszik meg csak a szívvel. Én a magam részéről jobb szeretem bőségesen megszórni őket, csak a biztonság végett… Ezúttal viszont más motivációm is volt. Kínozni akartam.

– Hogy egy csorda kandisznó baszná szarrá a kurva anyádat! – üvöltöttem, úgy szorítva a fegyvert, hogy belefájdult a kezem. A tár felénél már alig mozgott, csak apró rángások futottak át a testén, de a tekintete még mindig élt. Zavart és kétségbeesett volt, és vért könnyezett. Folyamatosan szidtam, teli torokból üvöltve. A pontos kifejezések közül már nem emlékszem mindre, ahogy arra sem, hogy hogyan és mikor cseréltem újra tárat, míg az összes nálam lévő szigony a rohadék testét díszítette. Még előző éjjel azt mondta a büdös ribanc, imádja a piercingeket. Nesze neked extrém piercing, hogy rohadnál meg helyben. Ahogy a vérgőz lassan leüllepedett, arra eszméltem, hogy épp az ezüstgolyókkal töltött hatlövetűmmel trancsírozom a végtagjait.

Lassan elraktam a fegyvert, és nagy levegőt vettem a toronyablakban. Előkotortam a tesztert a mellényzsebemből, és szabályszerűen rámértem a két legtávolabbi szigonyra. Szerencsére élt még a dög. Két okból is örültem ennek. Egyrészt így tovább szenvedhet, másrészt meg halott vámpírért nem fizet az intézet. Felcsaptam a mobilomat, és kikerestem a labor zöld számát.

***

Kifelé menet letérdeltem Karesz mellé, és lesimítottam a szemeit. A kiszálló egység majd őt is elviszi, a végső búcsúra meg ráérek a temetésen – vagy a kocsmában. Semmi kedvem nem volt embert látni, pláne nem a főnökömet vagy valamelyik kis seggdugó gyakornokot a laborból. Végül, a kapuból visszafordulva levettem a bőrkabátomat, és betakartam vele. Ennyit igazán megérdemelt.

A szőke valkűröm a templomkert bejáratánál jött szembe. Ez a ribanc hiányzott a legkevésbé…
– Mit csináltatok vele?! – sikoltotta az arcomba. – Nem tehet semmiről, azt se tudja mi történik… – kezdte.

– Anyádat nem basztad meg mostanában?! – kérdeztem, ahogy alkaréllel halántékon vágtam, de olyan erővel, hogy kétszer megpördült a levegőben, mielőtt ájultan földet fogott volna. Jól jött az adrenalinhullám és a metamfetamin. Ezek nélkül nehezebb dolgom lett volna ilyen állapotban, főleg ha a csaj korábbi harci potenciálját veszem figyelembe. Kurva vámpír wannabe.

Megfogtam a ringyót a bokájánál fogva, és a földön magam után húzva elindultam hazafelé. Végül otthagytam aludni egy szűk sikátorban, egy jókora, puha és kényelmesen megrakott szemeteskonténerben. Semmi kedvem nem volt emberi tanút hagyni a helyszínen, főleg olyat akit bizonyíthatóan bántalmaztam. Ha meg az utcáról bemegy a rendőrségre, ennek a drogos picsának úgyse hisz lófasz se.

Otthon belefeküdtem egy kád vízbe, és egy ültő helyemben megittam az üveg Scotchot, amit Karesz születésnapjára vettem.

Szarevő vámpírok…